Challenge B.I.G - Forum

1.000 cycling climbs/ascensions cyclistes
 
HomeHome  FAQFAQ  SearchSearch  RegisterRegister  MemberlistMemberlist  UsergroupsUsergroups  Log inLog in  

Share | 
 

 2012. évi túrabeszámolók

View previous topic View next topic Go down 
Go to page : Previous  1, 2, 3, 4
AuthorMessage
gabor kreicsi

avatar

Posts : 849
Join date : 2007-08-28
Location : Salgótarján-Göd (Hungary)

PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   Tue Jul 10, 2012 10:41 am

gyorgyigabor wrote:
Klassz :-)
A certovicai találkozó után másfelé mentek tovább ők és Ti, vagy valamerre még közösen ?
Alapvetően más irányból közelítettünk. Ők Králohá Lehotá-ról jöttek fel, mi pedig Brezno-ból. A visszatérések is így voltak, tehát együtt egy métert sem bicajoztunk.

gyorgyigabor wrote:

2 szlovák vagy cseh volt csak, vagy esetleg nem ismered a többit ?
Nagyon szétesett a társaág, mire az utolsó nap, utolsó hegyére értek. (A Certovica volt az.) Jóval többen voltak eredetileg. Pár ember ért csak fel a tervezett időre (16.00), a többiek szétszóródva, de sokan még ötig sem értek fel. Heiko már a találkozásunkkor jelezte, hogy mindenki nagyon fáradt már. Elnézve a logisztikát, ezen nagyon nem csodálkozom.

gyorgyigabor wrote:

Jerryvel szívesen találkoznék egyszer :-)) Hosszan osztoznánk a tapasztalatainkon :-)
Nagyon szimpatikus embernek tűnt a a világhálón át is. A valóságban ez csak megerősített. Tetszett a "csúcs menüje" is. Sör és jégkrém, bár ehhez a többiek is csatlakoztak később.
Természetesen a "Monte Grappa Challenge" mezében volt.
Sok sikert kívánok neked is hozzá Gábor!!!

Ismételen megerősített ez a BIG mozgalom abban, hogy nem elsősorban a csúcsokról szól, hanem a kultúrák, emberek találkozásáról, élményekről is. Csodálatos volt ez a vasárnap!

gyorgyigabor wrote:

Várjuk majd a beszámolót a délvidéki túráról is Smile Az enyém is készül a múlt 7végéről..

Már készül. Smile
Back to top Go down
View user profile http://galcsik-it.hu/kreicsi/
gyorgyigabor

avatar

Posts : 1117
Join date : 2007-09-26
Age : 40
Location : Budakalász, Hungary

PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   Wed Jul 11, 2012 11:23 am


Igen, értettem, sejtettem, hogy más irányból.


Jerry: el is olvastam újra a MOnta Grappa napját (több, mint 8000 m szint) - és az elején írta, hogy nem érezte bomba erőben magát, sőt úgy is érezte néha, hogy megy tán 3 emelkedőt, esetleg 4-et. A végén aztán összejött és poénkodott a szervezőnek, hogy: jövőre keres valami "nagyobb" kihívást. :-)))

Köszi szépen, holnap este már Olaszo-ban aszom; remélem eleget :-)) Péntek utazás, meg átmozgatás, aztán szombat a nagy nap! Nagyon Mt Ventoux szerű a hegy is (síkságról tör magasra), de itt vannak brutálisabb kilométerek. :-)

BIG: igen, emlékszem, mikor Mauróval tekertünk együtt (eddig az viszi el a pálmát), vagy amikor Szitnyára Daniellel, na meg kint (nekem csak kis idő) Németo-ban.


gabor kreicsi wrote:
gyorgyigabor wrote:
Klassz :-)
A certovicai találkozó után másfelé mentek tovább ők és Ti, vagy valamerre még közösen ?
Alapvetően más irányból közelítettünk. Ők Králohá Lehotá-ról jöttek fel, mi pedig Brezno-ból. A visszatérések is így voltak, tehát együtt egy métert sem bicajoztunk.

gyorgyigabor wrote:

2 szlovák vagy cseh volt csak, vagy esetleg nem ismered a többit ?
Nagyon szétesett a társaág, mire az utolsó nap, utolsó hegyére értek. (A Certovica volt az.) Jóval többen voltak eredetileg. Pár ember ért csak fel a tervezett időre (16.00), a többiek szétszóródva, de sokan még ötig sem értek fel. Heiko már a találkozásunkkor jelezte, hogy mindenki nagyon fáradt már. Elnézve a logisztikát, ezen nagyon nem csodálkozom.

gyorgyigabor wrote:

Jerryvel szívesen találkoznék egyszer :-)) Hosszan osztoznánk a tapasztalatainkon :-)
Nagyon szimpatikus embernek tűnt a a világhálón át is. A valóságban ez csak megerősített. Tetszett a "csúcs menüje" is. Sör és jégkrém, bár ehhez a többiek is csatlakoztak később.
Természetesen a "Monte Grappa Challenge" mezében volt.
Sok sikert kívánok neked is hozzá Gábor!!!

Ismételen megerősített ez a BIG mozgalom abban, hogy nem elsősorban a csúcsokról szól, hanem a kultúrák, emberek találkozásáról, élményekről is. Csodálatos volt ez a vasárnap!

gyorgyigabor wrote:

Várjuk majd a beszámolót a délvidéki túráról is Smile Az enyém is készül a múlt 7végéről..

Már készül. Smile
Back to top Go down
View user profile http://www.gyorgyigabor.hu
sonnycrockett

avatar

Posts : 128
Join date : 2010-03-21
Age : 38
Location : Coventry, United Kingdom

PostSubject: Erdőkerülő 70km   Sun Jul 15, 2012 8:56 pm

Jó kis túra volt a mai, főleg a Nyúzó-völgy! cheers
Mindenféle idő volt ma, de így volt ez jó. sunny
Olaj nem maradt a láncomban, úgy nyikorgott, mit egy egyszerű kocsmabájk. Sírtam... Sad
Jó volt a szervezés, na meg a túravezető. Like a Star @ heaven Like a Star @ heaven Like a Star @ heaven Like a Star @ heaven Like a Star @ heaven

Gabes, elérhetők lesznek valahol a képek, beszélsz a srácokkal?

Köszi
Back to top Go down
View user profile
gabor kreicsi

avatar

Posts : 849
Join date : 2007-08-28
Location : Salgótarján-Göd (Hungary)

PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   Mon Jul 16, 2012 8:20 am

sonnycrockett wrote:
Jó kis túra volt a mai, főleg a Nyúzó-völgy! cheers
Mindenféle idő volt ma, de így volt ez jó. sunny
Olaj nem maradt a láncomban, úgy nyikorgott, mit egy egyszerű kocsmabájk. Sírtam... Sad
Jó volt a szervezés, na meg a túravezető. Like a Star @ heaven Like a Star @ heaven Like a Star @ heaven Like a Star @ heaven Like a Star @ heaven

Gabes, elérhetők lesznek valahol a képek, beszélsz a srácokkal?

Köszi

Köszi Sonny, hogy velünk tartottál! Igazán színesítetted a Társaságot!
Ha lesznek képek, akkor küldöm őket!
sunny
Back to top Go down
View user profile http://galcsik-it.hu/kreicsi/
gabor kreicsi

avatar

Posts : 849
Join date : 2007-08-28
Location : Salgótarján-Göd (Hungary)

PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   Mon Jul 16, 2012 3:26 pm

Egyelőre a Salgótarjáni HKE honpalja nem működik, így addig felrakok egy kevesebb képet tartalmazó verziót, a balkáni utunkról.

BALKÁN 2012

Egy rövid, de annál tartalmasabb kirándulást terveztünk a hazánktól délre eső területre. Mivel sok időt nem tudtunk a túrára szánni, de az utazási idő elég hosszú volt, így egy délutáni robogással elautóztunk Bólyba. A hely kiválasztásának fő szempontjai voltak: szép környezet, olcsó és igényes szállás, közel a horvát határhoz, közel a M60-as autópályához. Nos, nem is kellett csalódnunk, mert a kis városka valamennyi kitételnek eleget tett, sőt a korábbi várakozásainkat is felül múlta.

A szállásunk a helyi Kolping házban volt, ami tiszta, kényelmes és igazán baráti árfekvésű is. Megérkezésünk után csurig tankoltuk a gépjárművet a helyi kúton, majd pedig tettünk egy esti sétát. Feltűnően sok volt a városban a zöld terület és igazán nagy nyugalom tükröződött viszza, ezen a nyári, csütörtöki délutánon. Hamar ágyba kerültünk aztán, mert másnap korai indulás volt megcélozva.

Hajnali négykor már a reggeliző asztalnál igyekeztem betárazni magamat, a hosszú napra. Lassan aztán mindenki előkerült. Társaim voltak ezen a túrán: Ispán István, Puskás Aladár, Vincze Gábor.

Öt előtt sikerült elindulni és a kelő napsugarakat még Magyarországon élveztük. Elég gyorsan elértük a határt, ahol szintén elég gyorsan át is jutottunk és immáron Horvátországban autóztunk. A környék elég nyugodt volt, bár Eszékhez érve már kezdődött a hétköznap reggeli mocorgás. Innentől azonban autópályára váltottunk. Először déi irányba indultunk el, majd elérve a K-NY-i tengelyben futó sztrádát, nyugatnak fordultunk. Kisebb-nagyobb dombocskák tűntek fel a jobb ill. a bal oldalunkon is. Aztán elértük a nekünk megfelelő lehajtót, ahol a kártyás fizetést választottuk. Erre előzetesen felkészültünk, így nem is váltottunk be pénzt a balkáni országok valutáiban. Ez jó döntésnek bizonyult, mert mindent tudtunk fizetni bankkártyával.

A lehajtó után, szinte rögtön le is tettük a kocsit és gyors átöltözés után már a bringáinkon haladtunk tovább, déli irányba. A szándékunk az volt, hogy átlépve Bosznia-Hercegovinába, felhajtunk a Kozara-hegység legmagasabb hágójára, a Mrakovicára.

A határátlépés a Száva két partján történt meg. Előbb a horvát majd a bosnyák oldalon kellett ellenőriztetnünk magunkat. Erre a célra elég volt a személyi igazolvány is, amelyet a két ország közötti egyezmény szabályoz. Az átkelő elég szúkös és zsúfolt volt, de nekünk a bringákkal azért viszonylag gyorsan ment minden.

Elég hamar szembesültünk a ciril feliratokkal, de sok helyen latin betűkkel is kiírták az útirányokat. Eleinte, nagyjából sík szakaszokon tekertünk, érintve egy-két erdőt. A forgalom nem volt elhanyagolható, de idővel lekanyarodtunk a főútról és innen már nagy volt a nyugalom. Körbenézve a látnivalókon azt állapítottuk meg, hogy nincs mit szégyenkezniük. Sok esetben szerényebben élnek, mint mi, de számos, szépen felújított házikót is láttunk, szemetet, kátyút viszont szinte egyáltalán nem.

Mrakovica hágója tulajdonképpen, Gornji Podgradciból kezdődik, itt léptünk be a nemzeti park területére is. Ez az út igazából csak a déli irányból van kiépítve (tökéletes aszfalt burkolattal), északról azonban egy sóderos, köves út vezet fel a hágóra.
http://farm8.static.flickr.com/7248/7486158276_b22bef59d0_o.jpg
A közel 150 km-es kerülő miatt, mi inkább bevállaltuk a rozoga útvonalat. Forgalom, az szinte nem is volt, így teljes egészében a tájra figyelhettünk.
http://farm9.static.flickr.com/8147/7486160382_efd96977b0_o.jpg
Gyönyörű erdőségek terpeszkedtek körülöttünk és egy hangulatos patakocska, kerülgette az utunkat. Egy helyen favágókkal találkoztunk, de kedvesen átengedtek bennünket. Elgondolkodtunk, hogy az aknaveszélyes területeken nem lehet túl biztonságos a favágás.

A hangulatos kacskaringózás végén elértük a tükörsima aszfaltot, mely a hágó tetejére vezetett bennünket.
http://farm9.static.flickr.com/8007/7486162748_708e0ccaf8_o.jpg
Innen egy rövid bringatolással jutottunk fel a II. világháborús emlékműhöz. Elég monumentális létesítmény. A park nagyon szépen ápolt és van egy hadi múzeuma is.
http://farm9.static.flickr.com/8148/7486165460_83abfbfb84_o.jpg

Lejtmenetben először a füven siklást próbáltuk ki a bringáinkkal, majd pedig következhetett a köves út. Itt a lejtmenetben, négyünk közül, ketten kaptunk defektet, ami (szerintem) jó aránynak számít.
http://farm8.static.flickr.com/7109/7486177178_d7c902e919_o.jpg
A visszaúton igyekeztünk behozni a lemaradásunkat, amit csak részben sikerült. A határon jó kis sor gyűlt össze, de egy kedves határőr hölgy segítségével, igazán gyorsan átjutottunk. A több mint 100 km-es út a nézelődéssel, defektszerelésekkel, határátlépésekkel végül hat órát vett igénybe.

Visszapakolás az utóba és irány az autópálya. Útközben határátlépéssel egybekötve, ugyanis következett Szerbia. A pálya itt is fizetőkapus és bankkártyával is lehet rendezni a tranzakciót. A határátlépés zökkenőmentes volt. Az, hogy bringázni fogunk (és tudjuk a hegység nevét, ahová tartunk) jó ajánlólevélnek bizonyult minden átlépésnél. Jellemző a hőségre, hogy mire megálltunk, egy teljes üveg ásványvizet megittam.

Nos, a következő hágó ismételten egy nemzeti parkban volt, ezúttal a Tarcal-hegység legmagasabb aszfaltos hágóját terveztük megmászni.
http://farm8.static.flickr.com/7113/7493910778_0642323567_o.jpg
Ledöbbentett bennünket a forgalom, Szinte egymást érték a hatalmas teherautók, de főleg olyanok, amelyket már csak katológusokból ismerünk. Ezek a monstrumok, fekete felhőbe burkolózva araszolgattak felfelé, kígyózó kocsisort vonva maguk mögött, majd a másik oldalon, időnként állóra fékeztek a gyengén működő fékberendezéseik miatt. Valószínű, hogy Újvidék és Sremska Mitrovica között erre rövidítenek, kihagyva a fizetős autópályát. Ehhez képest felüdülés volt beknyarodni a hegység belsejébe.
http://farm8.static.flickr.com/7129/7493914932_351da11ab3_o.jpg
http://farm8.static.flickr.com/7258/7493908012_7f4e4ab707_o.jpg
Kisebb-nagyobb pihenők, érdekes helyek, melyek közül mindenképpen felkeresendő a balkáni háborúban találatott kapott TV trorony.
http://farm9.static.flickr.com/8285/7493912168_4990a3e96a_o.jpg
http://farm9.static.flickr.com/8005/7493913598_e097f29fde_o.jpg

A bringázás után ismét autópályán robogtunk tovább és célba vettük az Avala-hegységet, ahol a szállásunk várt ránk. Némi kacifánttal meg is találtuk. A cél eléréséhez, jó pár térképet is igénybe kellet vennünk, de végül sikeresek voltunk. A szállás egyszerű, de korrekt és olcsó volt. Nem nagyon kellett bennünket altatni, mert nagyon hosszú és fárasztó napon voltunk túl.

A hőség és a hazaút miatt, korai bringázást terveztünk, így már negyed hétkor útra is keltünk. Először is kigurultunk az Avala-hegységen körben futó egy irányú útra. A szerbek ugyanis egy nagyszerű megoldást találtak ki, a hegyre futó utat csak egy irányban lehet használni. A szállásunk a lejtmenet alsó részén helyezkedett el, így előbb legurultunk a kör végéig, majd pedig szemben tovább a falu aljáig. Innen kezdtük meg az emelkedésünket.
http://farm9.static.flickr.com/8291/7500474290_039eaa662b_o.jpg

A körút csodálatosan ki van építve és a környezete is már-már nyugati szintű. Nagyon sok kertész dolgozhat itt folyamatosan. Jó érzés volt az árnyas fák alatt tekerni, mert még nem volt hét óra, de már 25 fokot mutatott a hőmérő, 500 méter magasan.
http://farm9.static.flickr.com/8016/7500477738_efb378496e_o.jpg

Elérve a csúcsot egy igazán nagyszerű emlékműben gyönyörködhettünk. Az „ismeretlen katona” emlékére készítették és – szerintem – tényleg monumentálisra sikerült.
http://farm9.static.flickr.com/8143/7500481246_766aff4011_o.jpg
http://farm8.static.flickr.com/7269/7500482982_394179c30e_o.jpg
http://farm9.static.flickr.com/8290/7500484386_f34d8f10f3_o.jpg
Itt nagyon sokat fotózgattunk, élveztük a kilátást. Kicsit lejjebb gurultunk a három lábú TV toronyhoz is, ami szintén érdekességnek számít. Statikailag ugyanis egy roppant nehéz megoldásról beszélhetünk.

A bringázás befejezése után még megreggeliztünk, majd autóba ülve elkezdtük hosszú utunkat hazafelé. Az autópálya majdnem végig megvan a magyar határig, de nagyon figyelmesnek kell lenni a táblázásoknál, főleg a Belgrádot elkerülő gyűrűn.

Nagyszerű túránk volt és örülök, hogy belenézhettem egy kicsit más népek kultúrájába, életébe, természeti szépségeibe.

Kreicsi Gábor



Back to top Go down
View user profile http://galcsik-it.hu/kreicsi/
gyorgyigabor

avatar

Posts : 1117
Join date : 2007-09-26
Age : 40
Location : Budakalász, Hungary

PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   Fri Aug 24, 2012 2:07 pm

Sziasztok !

Idén két közepes túrán vettem részt, igaz azt még megelőzte egy öt napos Patyik mesterrel a Magas Tauernben, főleg nosztalgiázás céljából.
Szösszenetek egyelőre, aztán bővebben majd később az utóbbiakról
Tamással még csak 1-1 napos túrákon voltam, de nem tartottam tőle, hogy ne lenne jó táratárs. Flattachban szálltunk meg; célom főként nosztalgiázás volt, 3 BIGet kerestem fel: Jamnig hüttét Tamással megérkezéskor: nem volt nagy szám, de a vége meredek. Még szerencse hogy volt fenn vmi kilátás. A Falkert see hütte volt az első emelkedője a Nockalmstrasséval kibővített napnak. Csodás nap volt, a Nockalmra nosztalgiázni mentem vissza és videózni, mert ott 1997-BEN TEKERTEM !!!
15 éve ! A Falkert see emelk bizony kemény próbatétel, combos emelkedő és tetszett. A Nockalmstrasse meglepett, nem emlékeztem, hogy ennyire szép, igaz hogy a legjobb fényviszonyok közepette jártam ott.
Másnap én nosztalgiázni mentem a brutális Oschenikseehez: rengeteg fotó, film, nem siettem….. Múltkor előbb de voltam a Zirknitztalnál és utána jött ez, most csak ez volt a program, így bőven jutott idő…. Érdemes volt felmenni és HD minőségben is videózni ! Tamás közben a Hochwurtenspeicherre ment fel, nehezebb áttétellel mint az enyém, így megküzdött ám, emlékezetes maradt neki is és tetszett a táj.
Utsó nap levezetésként feltekertünk a Kanzelhöhére ; az emelkedő ugyan kevés kilátást adott, de a kánikulában nagyon kellemes erdei út volt, fönt pedig ha az ember tekert, hogy megkeresse a tóra panorámát adó kilátópontot, meg is találta. A BIG képeket elnézve kevesek teszik meg 
Fotók:
https://picasaweb.google.com/102702881307043062697/201206MagasTauernGrossglocknerutFalkertSeeNockalmStrasseGrOscheniksee
Most látom, ki is hagytam a Grossglocknerút említését..... - oda is nosztalgiázni és videózni mentem vissza, 14 év után Smile





Oscheniksee 2-odszor bringával:

Egyelőre még nagyon hézagosan töltöttem fel képeket az Oscheniksee túráról.


Júliusban 12 napos Alpok túrám kiemelt eseménye a 6591m szintemelkedésű Monte Grappa challenge 4 emelkedős verziója volt, illetve cél volt a quaeldich.de által tavaly év végén „felfedezett” 3 új 2000-es aszfaltos út felkeresése.
A túra nem mindne napjáról tettem fel még képet (idő híján), de néhány nap már teljes:
https://picasaweb.google.com/102702881307043062697/2012MonteGrappaChallengeOlaszEsSvajciAlpokBringatura

Most épp csak szösszenetet a túrából:


a Monte Grappa challenge nagy élmény volt; családias marathon, brutális emelkedőkön, ráadásul a hegy hasonló mint a Mt Ventoux: egyből a nagy síkságról indul és 1750m magas. Reggel gyönyörű idő volt, később eső is. Sikerült a 4 emelkedő, a rendező reggel nem gondolta volna, hogy komolyan beszélek, ami a 4-et illeti. Éjjel még megtoldottam picivel, így 7200m-t meghaladó szintrekordot mentem, túrabringával és kis cuccal  - 265 km-re. Mint a BIG day-en, rövid távon a nagy tempózás, az nem az én pályám, ott nem vehetem fel a versenyt a könnyűbringásokkal, de érdekesmód, ha minél nehezebb a táv, szint, ott már igen  Érdekesség, hogy minő „véletlen”, épp éjjel sokáig zenebona volt a közelben (bár kis település), így 4 óra után várt rám e nap…. hittem a CSODÁban és bekövetkezett ! Különösebb hullámvölgy nélkül csináltam végig – persze a marathon feeling is segített + az elszántság.
Még két említésre méltó hely: a Mendolapass (K felről) szép volt, de feltekertem a fölötte 400m-rel emelkedő Penegalra, ami a Dolomitokra nyíló egyik legszebb panorámahely lehet. Szomorú, hogy nem azt jelölték ki BIG-nek, szerintem valszeg kevéssé nézelődő bringás lehet az oka, mert aki a szépséget keresi, az feljut ide.



A túra utolsó 2000-ese (volt még amire később visszatérek), a Passo Scimfuss volt a Gotthard hg fölött: kis mellékút, de a tetejéről szintén csodás panoráma nyílik, fotó hamarosan.

A túrával ismét meglett az Alpok összes aszfaltos 2000-es útja.

Back to top Go down
View user profile http://www.gyorgyigabor.hu
gyorgyigabor

avatar

Posts : 1117
Join date : 2007-09-26
Age : 40
Location : Budakalász, Hungary

PostSubject: Nóra: Ötzi ismét :-)   Sun Aug 26, 2012 8:08 pm

Jelentem, Vér Nóra ismét teljesítette az Ötzit, csak ezúttal rosszabb, hűvösebb időjárási körülmények közepette: 5 percet javított 2010-es idején.
A női győztes sorozatban 3 éve 7:49 - 7:51-es időket megy, elképesztő ! (a 2010-es 7:49 a pályacsúcs)

Back to top Go down
View user profile http://www.gyorgyigabor.hu
ferix

avatar

Posts : 70
Join date : 2008-05-08
Location : Saalfelden

PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   Tue Aug 28, 2012 10:04 am

Sajnos többnapos, hosszú túrákról nem tudok beszámolni, de egy számomra jelentös lépést sikerült megtenni, eddigi max. 240-es túráknál egy kicsit nagyobbat már régóta szerettem volna. Semmi verseny, semmi tömegrendezvény vagy teljesítménytúra, csak úgy magamban, a saját lehetöségeimhez, képességemhez, koromhoz, egészségi állapotomhoz képest tesztelni, hogy mi van benne.
Reggel 5:20-as indulással este 7-ig, 12:00-ás tiszta menetidövel megtettem 340 km-t , Saalfelden és St.Pölten között, (sajnos elég sokat az autók között tekerve) a Salzburg, Vöcklabruck, Wels, Enns (hídon a balpartra és tovább a dunai kerékpárúton) Melk érintésével.
Vannak köztünk akiknek ez a táv nem nagy szám, nekem fejben is egy nagy akadályon kellett átlépnem.
Hozzátenném, szerencsére csak az utolsó 60 km-en volt egy enyhe ellenszelem, se esö, se höség, mondhatnám az eltereléseket, a nagyobb városoknál elkapott "piroshullámokat" kivéve idális körülményeket fogtam ki, a kb. 1800 m szintet a teljes távra szétosztva szinte laposnak tünö túrán. Az utolsó 30 km dombocskáin valósz. már csak azért sikerült kiállva feltekerni, mert az ülés fájdalmasabb volt, de meglepöen jó állapotban érkeztem meg. Szerencsére visszajutni már nem bicajjal kellett, bár talán ez lenne a következö kihívás, egy ilyen nap után mi férne még bele másnap.
Back to top Go down
View user profile http://kotengerinaplo.blogspot.com/
gabor kreicsi

avatar

Posts : 849
Join date : 2007-08-28
Location : Salgótarján-Göd (Hungary)

PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   Tue Aug 28, 2012 11:19 am

Nagyszerű Feri!
Szerintem ez igen jó eredmény!
Gratulálok hozzá!
bounce

A lényeg úgy is az, hogy olyat csinálj, ami jó érzéssel tölt el és megfelelő kihívás a számodra.
(Én azt is sejtem, hogy kihez mentél most látogatóba. Wink )

Nekem a szombati napon volt egy olyan teljesítménytúrám, amit biztosan a TOP-ok között fogok emlegetni. (Balassagyarmat - Hollókő).
Egyrészt az útvonal miatt (100% Nógrád megye és TEREPEN), másrészt a rendezés színvonalával összefüggésben. Például házi túrós lepény.
88km és 2085 m szint volt benne, amiből kb. 8 km volt csak az aszfalt. A többi homok, földút, erdei ösvény. Egy jellemző adat: elől a nagytányért nem is tudtam használni, egyszerűen nem volt rá lehetőségem.
Back to top Go down
View user profile http://galcsik-it.hu/kreicsi/
gabor kreicsi

avatar

Posts : 849
Join date : 2007-08-28
Location : Salgótarján-Göd (Hungary)

PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   Wed Aug 29, 2012 3:37 pm

A Balkán 2012-es túránk "képesebb" változata.
http://www.blszsz.hu/shke/uj1/tura/reszletek.php?mit=317&nev=Balk%C3%A1n
Back to top Go down
View user profile http://galcsik-it.hu/kreicsi/
cobranco

avatar

Posts : 116
Join date : 2010-12-09
Age : 51
Location : Miskolc /Hungary/

PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   Sat Sep 01, 2012 6:50 pm

Üdvözlet a kollegáknak!

2012.-es Alpoktúra a terveknek megfelelően teljesitve.
Röviden: 8 nap,900km,9500 szintemelkedés,3 db B.I.G hágó (Petit St. Bernard, Cormet de Roselend, Nufenen pass) pompás idő (végig 30+ C,napsütés,stb)...és persze,sok élmény.

Útvonal: Bellinzona-Lago di Maggiore-Biella-Aosta-Col de petit San Bernardino/2188m/-Bourg-St Maurice-Cormet de Roselend/1968m/-Lac de Roselend-Beaufort-Albertville-Ugine-Annecy-Bonneville-Lac Leman/Genfi-tó: Thonon Le Beins-Evian-Montreux/-Martighny-Sion-Visp-Brig-Ulrichen-Nufenenpass/2478m/-Airolo-Bellinzona

Egy kis izelitő:



Útleirás,beszámoló hamarosan!

Kár,hogy vége a nyárnak,...de,azért hátszelet mindenkinek!

Back to top Go down
View user profile http://cobranco.atw.hu/
gyorgyigabor

avatar

Posts : 1117
Join date : 2007-09-26
Age : 40
Location : Budakalász, Hungary

PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   Fri Sep 28, 2012 2:31 am

belefutottam Szilágyi András túrabeszámolójába:
http://kerekparos62.hu/Gruzia_Georgia_Szvanetia_kerekpartura.html

MÁS: Michel Menard min 10 csúcson lett IRONBIG-es. Nevessünk együtt, hisz 10 napi tekerésével toronymagas ő a legnagyobb "ász".
Hahaha :-))))


Back to top Go down
View user profile http://www.gyorgyigabor.hu
gyorgyigabor

avatar

Posts : 1117
Join date : 2007-09-26
Age : 40
Location : Budakalász, Hungary

PostSubject: Alpok túrám első napjai - 2012. júli: MOnte Grappa challenge   Tue Oct 02, 2012 5:26 pm

Igyekeztem rövidíteni picit... úgy- ahogy sikerült; a MOnte Grappa challenge-nél (komolyságára való tekintettel) csak kb 20%-t húztam belőle. Hamarosan honlapomra is felkerül az egész.

A túra szintdiagramja:


Bevezetés, előzmények:
2011-ben az Alpokban tett három nyári túra eredményeként elértem, hogy aszfalton véghez vitt 2000m fölé kerekezéseim, emelkedőim listája a legbővebb legyen, ami az interneten fellelhető: több aszfaltos 2000-es utat tartalmazzon, mint a legnevesebb listák, köztük a salite.ch, quaeldich.de, vagy a cycloclimbing.com, stb (év végén persze előbbi kettővel megosztottam párat, így azok már diagramként, ill. leírásként náluk is megtalálhatóak). Az Alpokban, Pireneusokban és a Kanári szigeteken sem maradt olyan aszfaltos, 2000m fölé vezető kaptat, amire ne tekertem volna fel. Úgy terveztem, hogy 2011-ben befejezem, be is fejeztem kerékpártúráim azon sorozatán, ami erre irányult és nem csak egynapos túrát tekintve, de több hetes túrákat tekintve is feltettem az i-re a pontot, elértem a legtöbbet, amit túrázóként lehetett és motivált. Világ körüli túra nem is motivál, illetve egyértelműen a hegyek, emelkedők jelentik a kerékpározás nehezét, szerintem ott a legtöbbet tejesíteni jelenti számomra a csúcsot. Dimbes-dombos terepen az ember tekerhet kevesebbet, de emelkedőn (ráadásul nehéz málhával tekerve) ha gyenge vagy, nem jutsz fel, vagy szégyenszemre tolnod kell a bringát – amit én valóban már-már szégyennek éreznék.
A hónapok, események folytán végül mégis úgy adódott, hogy jobb híján két szűk két hetes kerékpártúrára készültem. Hatalmas motiváció nélkül, hiszen az Alpokban a 2011-ben elértnél nincs hova tovább följebb jutni, azonban ha az ember keres, akkor talál is motivációt, érdekes mérföldköveket a túráján. Első túrám 2012. júliusban az Alpokban került megvalósításra. Az időpontot a kiemelt rendezvény, a Monte Grappa challenge jelentette, mely csupán 3 éve kerül megrendezésre és tulajdonképpen egy kerékpármarathon és brevet (teljesítménytúra) mixe. Maximum 300-an vehetnek részt e túrán, mely során legalább kétszer, maximum ötször lehet / kell feltekerni a Monte Grappa (1750 m) legendás csúcsára, természetesen különböző utakon, több is átlagosan 7,5-9%-os, időnként viszont akár 20% meredek. Igaz, hogy népszerűségét és presztizsét tekintve a 2010-ben túrabringával teljesített Ötztaler radmarathon jelenti a csúcsot a klasszikus kerékpármarathonok közt, azonban a Monte Grappa challenge 4-5 emelkedős verziója nehézségben még azon is túltesz, bár ezeket már nem sorolnám a klasszikus kategóriába; ez már inkább extrém kerékpármarathon: a 4 emelkedős strong verzió 225 km-re 6591 m szintemelkedést jelent. Távban szinte ugyanannyi, mint az „Ötzi”, azonban a szintemelkedés, több, mint 1000 m-rel több. És – mint kiderült – jóval meredekebb !
Emellett a túra néhány mérföldkövét még a quaeldich.de-n 2011 év végén, ill. 2012. év elején feltöltött három-négy új emelkedő (Hotel Salastrains / Alp Giop, Steinigboda, Bärgli – melyről ekkor derült ki, hogy végig aszfaltos, ill a Passo Scimfuss, melyről tavaly az aszfalt végetérése (Mint kiderült, csak 300m hosszan) miatt fordultam vissza 1 km-rel a tető előtt) jelentette, de persze motivált, vonzott néhány már korábban felkeresett hágóútra való visszatérés is, pl: Bernina hágóút délről, Col Carette di Val Bighera napfénynél, Susten hágóút szép időben.

2012. július 12, csütörtök: Budakalász – Budapest – VONAT – Gramatneusiedl – reptér – Milano, Malpensa - Gallarate
Bécsből induló repülőm miatt korai keléssel indult a nap. Gond nélkül telt a vonatozás, majd Ausztriában Gramatneusiedl-től már nagyon jól ismert úton – enyhe hátszélben - tekertem a schwechati reptérre, útközben persze szokás szerint megállva a reptér leszállópályája előtt, onnan élvezve pár percig a fejem felett nem sokkal leszálló vasmadarak látványát. Kényelmesen felkészítettem bringámat és vártam is vele picit, mivel korábban már bevált, hogy a későn beadott cuccok a célállomás repterén hamar megérkeznek.
A repülés felemás volt: eleinte klasszat filmezhettem, de az út nagy részében felhők felett szálltunk, keveset láthattam az Alpokból, így tán fél órát aludtam is; kellett is a 2 nappal későbbi bringamarathon miatt, mert bizony az elmúlt hetekben nem aludtam annyit, mint a marathon miatt kellett volna. Leszálláskor szépen látszott Milano.
Míg a csomagokra vártam, falatoztam kicsit a táskámban hagyott kajából…. Aztán ugyan megjött a két táska és a bringa is, de a sátor és polifoamnak nyoma nem volt, pedig még be is fóliáztattam, nehogy széthulljon.
Jártam erre-arra, kérdeztem a biztosítót, lost & found pultot, hogy hol próbálkozzam, de hiába. Nem lett meg a csomag. Volt, miért bosszankodnom: „-Ez a túra is jól kezdődik: sátor és polifoam nélkül!” A biztosítónál sikerült felvetetni az adatokat (azt is, hogy legközelebb hová küldjék utánam), és odaadtak egy tájékoztatót, hogy hol tudok majd érdeklődni.
Lelkileg eléggé lesújtva hagytam el a repteret kb. este 10 órakor. A 2011. évi júliusi, svájci és olasz túrámon gyakran éreztem, hogy nagy ellenerő dolgozik ellenem, hogy szép és sikeres túrát tegyek; sok akadály volt, két héten át gyakran volt rossz idő, alig lehetett élvezni a túrát, ám mégis elszántan sikerrel fejeztem be; elértem a céljaimat. Ezek után 2012-es első komolyabb túrámon már megérkezéskor azt érezhettem, hogy minden ugyanott folytatódik, mint ahol 2011-ben abbahagytam: „-Most sem lehet egy normális túra, újra osztják majd az ütéseket és küzdelmes, kínlódós túrám lesz megint ?” – ez tört le igazán – „hisz egy sátor és polifoam beszerzése nem nagy dolog, de ha 10 napon át küzdenem kell és nem az örömkerekezésről, nosztalgiázásról szól a túra….?”
Gallaratében, a pályaudvartól nem messze leltem szállásra.

2012. július 13, péntek: Gallarate – VONAT – Vicenza – Bassano del Grappa = kb. 70 km
8 óra tájban ébresztettem magam, mert megfelelő vonattal akartam Milanóba, majd Vicenzába érni. Reggeli után két percen belül a vasútállomásra értem, ahonnan ráadásul hamar indult is vonatom Milanóba. E napra lassan sikerült megnyugodnom: végülis csak ideiglenes plusz kiadás (és utánajárás), amit veszítettem, lehet még klassz túrám, lehetnek szép élményeim!
Szerencsére már Milanó felé is sikerült aludnom a vonaton. Milanóban a jelzettel ellentétben mégsem a központi pályaudvarra ment a vonat, így néhány km-t tekernem (és kérdezősködnöm) kellett. A pályaudvar bizony szép, díszes épület, ám belül épp ezért meglepő, ahogy a fafaragások, mozaik freskók keverednek a mai cégek nagy plakátjaival. Természetesen volt ám tömeg, de nem okozott gondot. Vicenzáig a vonatozás kb. két órát tartott és ismét tudtam aludni – erre nagy szükség volt a másnapi korai kelés, hosszú nap, a kerékpármarathon és tervezett szintrekordom miatt.
Vicenzában a vasútállomáson azonnal megérdeklődtem, hogy hol találok olyan áruházat, ahol sátrat lehet venni, aztán már tekertem is a város széli szupermarketbe. Új sátorral a csomagok közt, kánikulában tekertem visszafelé és kisebb botladozással, de sikerült is megtalálnom a Bassanóba vezető utat. Kb. félúton Bassanó felé egy nyitva levő pékségnél álltam meg és alaposan bevásároltam: nemcsak e nap estére és másnap, a marathon napjának reggelijéhez, hanem vasárnapra is kellett kenyeret, zsemle szerűséget vennem. A hölgy - valahogy úgy adódott – hogy megkérdezte, hová valósi vagyok. Mikor megtudta, hogy Magyarországról, elismerő szavakkal illetett. Miután a pékség előtt leültem pár percre a szomszéd épület lépcsőjére 2-3 zsömlét dzsemmel elfogyasztani, a pékségből a kiszolgáló néni kijött és kedvesen megajándékozott egy jeges teával. Igazán szép gezstus volt, fel is dobott.
Bassanóba érve, a nevezés helyszínét jelentő velodrom-hoz közeledve ugrott be, hogy bizony ez az a Bassano del Grappai pálya, ahol a híres hatnapos pályaversenyeket rendezik. Ráadásul a kiírás szerint célbaérés előtt az utolsó pár száz métert az ember a híres velodrome pályáján teheti meg.
Ahogy leállítottam 26kg cuccal megpakolt, ráadásul azt lógó szatyorban kenyérrel, péksütivel megterhelt kerékpárom az épület előtt, nem meglepő mód akadt egy-két arc, aki furcsa szemmel nézett rám. Amúgy azt láttam, hogy igazán barátságos a légkör, ami abból is adódott, hogy a résztvevők létszáma 300 főben van maximálva. Megkaptam a rajtszámot, a kis ajándékokat (kulacs, tészta, italpor, póló, stb) és persze az ellenőrzőlapot. Szép mezt venni is lehetett; így inkább nem is vártam vele másnapig, megvettem azonnal: érdekesség, hogy számottevően olcsóbb volt (27 EUR), mint más marathonokon (40 EUR).
Miután végeztem, kíváncsi tekintetek közepette hajtottam el málhás bringámmal a pár km-re foglalt szállás felé; biztos azt gondolhatták: nem tudja, mi vár rá; ez nem turistáknak való!
Aki így vélte, nem volt tisztában vele, hogy 2011 végére bringával feljutottam az Alpok összes 200m fölé vezető aszfaltos útjának végéhez és így a rajtolók közt is az Alpokat legjobban ismerő kerekes, vagy azok egyike lehettem. Másnap az várt rám, hogy a nap végére megmutassam, hogy tévedés engem lenézni.
Néhány km-t éppen arra hajtottam, amerre másnap is kezdtük a marathont, majd minimális keresgélés után meg is leltem a szállást nyújtó házikót, ahol a kertben egy tündéri kutyus fogadott.

2012. július 14, szombat: Monte Grappa challenge

Szupi térkép:
http://www.italiaoutdoors.com/bike-italy/bike-climbs/400-legendary-rides-up-monte-grappa-bike-tour-veneto

4 órakor a beállított óracsörgés ébresztett életem legnagyobb fizikális teljesítményű bringás napjára. Tudtam, hogy az lesz, úgy készültem, ám sajnos az éjszaka gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a Mont Ventoux-ra való 4-szeri feltekeréshez, vagy az Ötztaler radmarathonhoz hasonlóan hibátlan napom lehessen. Bár 6 óra alvásra készültem este közeli buli vagy disco zenéje miatt hosszan nem tudtam elaludni, pedig altatót is vettem be. Kb. éjféltájt sikerülhetett elszenderednem, így kb. 4 órát aludtam. Tudom magamról, hogy 5 óránál kevesebb alvás után a délután felénél kidőlök (amikor ezt tapasztaltam, akkoriban nem ittam cappucinót), így eléggé reménytelennek tűnt a dolog, na meg ilyen kevés alvásnál a láb sem tudta magát eléggé kipihenni; éreztem is, hogy netán majd több megállásos szünetet kell beiktatnom. Készülődés közben hamar küldtem is haza egy üzenetet a twitterre, hogy csodára lesz szükség. Hittem magamban, elszántságomban, motivációmban, de a fizikai korlátokban is, így bíztam a csodában.
Cuccaim nagyrészt este összepakoltam; tesómmal az időjárásra vonatkozó infókat begyűjtve végülis az esőcuccot is, illetve polár felsőt is magammal vittem. Reggeli után felrögzítettem szerelőcuccos, és ruhákkal telerakott kis hátizsákom a csomagtartóra, majd 5 óra tájban kitoltam bringám a kapun. A falu végétől már lejtett az út, perceken belül a szomszédos Romano d’Ezzelinóba gurultam, majd érkeztem Bassanóba. A rajt a Brenta folyó fölé fából épített Ponte degli Alpini hídon volt.
A nap még nem kelt fel, hajnali fények közepette álltunk sorba, hogy begyűjtsük az asztalnál hosszú napunk első pecsétjét (ez a vártnál lassabban, körülményesebben ment). Volt mód, így sokan éltek vele, hogy néhány kilónyi csomagot leadjanak és kocsival vitessék fel a nap során leküzdött emelkedők tetején található ellenőrzőponthoz. Volt véleményem róla; én persze kivételként nem adtam le semmit; egész nap vittem magammal a 3-4 kg-nyi cuccomat. Egyedül voltam, aki klipsszel hajtotta a kerékpárt és persze csomagtartós, sárvédős kerékpárom is kuriózumnak számított.
Mivel ez egy családias rendezvény és közelebb áll a túrázáshoz, mint egy igazi kerékpármarathon, mint a teljesített Granfondo Fausto Coppi, Campagnoló vagy az Ötztaler radmarathon, így itt kevésbé éreztem, hogy „induljunk már el, hadd lássák meg, hogy én is bírom a emelkedőt.” Kb. 10 perc alatt begyűjtöttem a pecsétet, majd a felsorakozó rajtolók közé álltam; akiket fotósok is megörökítettek. A bringások egyébként néhány perces időközönként vágtak neki 2-3-4-5 emelkedőből álló napjuknak. Én a négy emelkedős verziót választottam, ami 225 km-t és 6590 m szintemelkedést jelentett; az öt emelkedős túra viszont 276 km hosszú, több, mint 8000 m szintemelkedéssel.

Kb. 5:45-kor indíthattak el bennünket; kb. 10-en rajtoltunk el és legalább 80-an még a pecsétjüket, illetve csomagszállításukat intézték. Ahogy 35-38 km/ó-val robogtunk Keletnek, klasszul megörökítettem éppen az út végében felkelő nap sugarait. Élmény ám: napkeltétől egészen sötétedésig a Monte Grappa emelkedői és lejtőin tekerni.
A falut elhagyva emelkedni kezdett, ám ez még nem a nagy emelkedő volt, csak egy kis bucka, ám az erős tempó hatására eléggé felment a pulzusom, komoly energiát vett igénybe, így pár perc múltán inkább hagytam is elmenni a többieket: „-Végülis túrázásról szól e nap, nincs miért már az első emelkedő előtt eszement tempót hajtani – főleg 4 óra alvás után.” – gondoltam.
Crespano del Grappa házait elhagyva az utacska éppen a Monte Grappa lapos fények által megvilágított hegye felé hajtott; később fák közt emelkedett tovább, ám időnként a déli síkságra szép panorámát mutatott; fotóztam is. Már itt előfordult, hogy akár vártam is picit, hogy bringás érkezzen a fényképemre. 400m fölé érve, csendes, erdészeti út jellegű aszfaltcsíkon megkezdődtek a 8,5-9%-os meredek kilométerek. Békében, nyugalomban tekertünk, nem volt zaj, sok duma sem; mindenki a tekerésre figyelt.
A Monte Grappa legendás és több irányból kifejezetten nehéz emelkedő: 1740-1745 m-es tetejére vezető utak többnyire 1400-1500 m szintemelkedést jelentenek, három emelkedője is 10%-ot meghaladó meredekségű szakaszt tartalmaz, az első, a Paderno felőli maximális meredeksége 20% - több száz méter hosszan, míg Caupo felől – mint megtapasztaltam – 2 km hosszan kb. 13-20% meredek.
Ahogy 800 m fölé érve 10% feletti meredekségen tekertem, időnként kilátás is nyílt a mind lentebbi síkságra, néhol pedig felfestették az útra a meredekséget, vagy valamilyen rövid szöveget. Itt az út részben már a Mortiroló hágó emelkedőjét is idézte (meredekség, keskeny, erdészeti út jellegű aszfaltcsík), 1100 m felett, részben már panorámaúton hajtva, némely hajtűkanyarban egyszerre látva a síkságot és a kopasz csúcsot, a kaptató nagyon erősen a Mont Ventoux-ot idézte. Ráadásul ott is hatalmas élményben volt részem és oda is épp négyszer tekertem fel egy napon belül. A diagramnak megfelelően 900 és 1100 m közt kétszer is szűk fél km hosszan 17-20%-os meredekséggel lettünk megkínálva; volt ám lihegés, sőt halszálkázás is. Nem gondoltam volna, hogy még a megarange racsnimat is szinte kevésnek fogom érezni. A többség megfelelő áttétellel, de hasonlóan küzdelmesen tekert fel, ám akadt egy-két ember, aki leszállt és tolta kerékpárját. 1120 métertől teljes lett a panoráma, semmi sem zavarta a kilátást: filmeztem is, ámultam is eleget: alig bírtam magammal a látvány hatására, a szavakat sem találtam, annyira lenyűgözött. Épp úgy indult a nap, ahogy egy olyan napnak kell, amelyre úgy készülök: „-Ez az én napom lesz!” – bíztam benne, hogy a nap végéig ki fog tartani.


A gyakori 13-17%-os meredek úton bár volt ám küzdelem és visszaszámlálás, lankásabb szakasz várása, ám már panorámás szakaszon hajtva az itt-ott fotózások is segítettek a rövid pihenésekkel, ráadásul utána - kis szusszanás miatt - többször vissza is tudtam zárkózni azokhoz, akik közben megelőztek.
1445 méteren lokális tetőpontra értünk; a rövid lejtőre nem öltöztem fel, szépen sütött a Nap. 170 m szintkülönbséget adtunk le változatos, békés, legelős, itt-ott sziklás tájon tekeregve (közben energiaszeletet vagy banánt fogyasztva), amit aztán rövid meredekség váltott fel. A kaptató nemrég még a síkságra nyíló parádés panorámával nyűgözött le, aztán 1300 m felett, a leszakadó hegyoldalban vezető vadregényes, időnként alagutakon át vezető, néha picirit ködös út fogott meg; egy ideig egy csinos lány mögül filmeztem az utat. Máshol barátságos, dimbes-dombos legelős arcát mutatta a Monte Grappa; épp itt fogalmaztam meg, hogy annyira megfog a hegy, a kaptató szépsége, hogy „-Add, Istenem, hogy végig tudjam csinálni és életem egyik legnagyobb élménye legyen!”

Egy leágazást követően, 1500m felett már a végső három ismét meredekebb km következett, melyen a felhők fölé érve újfent volt miben gyönyörködni, ráadásul a fények is klasszul világították meg a tájat. Ahogy a Mt Ventouxon 2008-ban, ill 2010-ben, vagy az Ötztaler radmarathonon (2010), itt is sokat akartam filmezni, hogy igazán maradandó élményeket nézhessek majd vissza, minél többet megőrizhessek belőle. Egy hajtűkanyarban, figyelve a megfelelő fényekre profi fotósok örökítették meg a felérőket;

így én is készültem rá, hogy lehetőleg klassz kép készüljön rólam is. Kb. 1 km-rel a tető előtt feltűnt már az 1740-1745 m magasan épült, napsütötte Rifugio Bassano, a tetőpont. Megörökítettem felérésemet (8:46), ahol egész nap frissítőállomás várta a bringásokat.
5:30-as rajttal kalkulált ütemtervem szerint kajálással együtt 9 órakor terveztem elhagyni először a Monte Grappa csúcsát, azaz fél 9 tájban felérni; épp annyival maradtam el tőle, mint amennyivel később rajtoltunk. Gyorsan begyűjtöttem a pecsétet, száraz és hosszú fölsőt vettem magamra a hűs és a szél miatt, leadtam egy hosszúnadrágot és hosszúujjút, majd a finom étkeket kínáló asztalhoz mentem körülnézni: ettem sonkás-sajtos szendvicset, édességet, banánt, más gyümölcsöt is és mivel tésztát is kínáltak és olvastam is Jerrytől, az is feltétlenül jól jött. Jól esett asztalnál ülni, nyugiban étkezni, picit regenerálódni. Egyelőre semmi nyomát nem éreztem a rövid éjszakának.




Ahogy utóbb felfogtam, úgy találták ki az útvonalat, hogy Dél felé is mindkétszer a legjobban kiépített és legbiztonságosabb lejtőn ereszkedtünk le a síkságra (Romano d’Ezzelinoba), a hegy déli oldalára, míg később Észak felé szintén ugyanazon, a legbiztonságosabb útvonalon, Caupóba vezetett a biztonságos lejtő.
Sajnos ez a déli lejtő elég lankás, így hosszadalmas volt. Fent még akadt szép kilátás, aztán hosszan semmi, majd kb. 7-800 méteren, meredeken Romano fölött késztetett megállásra a panoráma; mely közepén, az égen siklóernyősök szálltak a szelek szárnyán. Itt bizony már ismét meleg volt a levegő, nem sokkal később pedig a meredek sziklafal oldalában igazi délszaki növények között, zúgó kabócahangok közepette suhantam lefelé. Ismét teljesen a Mt Ventoux környékén, provancei feelinget éreztem; nosztalgiáztam.
Ütemtervem szerint 23 perc késéssel (10:03-13) érkeztem meg a Gelateria Hottonia előtti ellenőrzőponthoz, ahol egyúttal a mosdó is jól jött, ráadásul vizet is vehettem. Meleg volt, rövidujjúban, kiváló nyári időben kezdtem meg a Monte Grappa, második, ezúttal éppen falumból, Semonzóból induló emelkedőjét. Ez a kaptató 215 méterről indulva, 19 km alatt – visszagurulások nélkül is 1530 m szintemelkedést közt le, azokat figyelembe véve pedig 1570 métert emelkedik: 8,3%-os átlagmeredekségű. Viszonyításképp Alpe d’Huez kaptatója 8,1% meredekségű, de a Grappa emelkedője csaknem másfélszer olyan hosszú.
A 19 km első fele (a climbbybike diagramja rossz, a montegrappachallenge.org diagramja jó!), a hegyoldalban tekeregve nem vészes, jellemzően 8-9%-os, ám rövid pihentető szakasz után a végső 6-7 km többször is 12-14%-os meredek. Jerry leírása szerint a második emelkedő sem volt sokkal könnyebb, mint az első. (Én inkább a harmadikat mondanám nagyon brutálisnak, a második nem maradt meg igazán nehéznek.)
Alvásproblémám továbbra sem éreztette hatását. A megelőző lejtő alsó szakaszához hasonlóan indult az út: kabócák hangjai, magas, vékony örökzöldek, száraz növényzet, meleg nyári idő. Értelemszerűen itt már eléggé szétszóródtak a kerekesek, sőt gyanítom, a többség előrébb járt, de szerencsére akadt körülöttem egy-két kerekes, akik épp kapóra jöttek fotóimon, videómon. Itt már ritmust adó zenét hallgatva forgattam a pedálokat és álltam meg pár km-nként fotózni, vagy videózni. A szerpentines, hajtűkanyaros, meleg, mediterrán jelegű emelkedőt kifejezetten élveztem: ideális 8-9%-os meredekségű volt, szeretem a mediterrán jellegű növényzetet és időnként a hajtűkanyarokból, tornantékból szép kilátás nyílt a síkságra. 950 m táján falatozásra ideális alkalmat kínált egy siklóernyősök felszállóhelye fölötti füves rész: míg bekaptam egy elhozott szendvicset és energiaszeletet (talán ennyit), érdeklődve figyeltem az éppen felszálló siklóernyősöket. Lankás 2 km-t követően már a hátralevő 7 km mind nehéznek ígérkezett.

2 meredek km után, 1372 m-en kis nyergen buktunk át, ahonnan feltűnt a 400 méterrel fentebb magasodó csúcs, alatta a hegyet Észak felől már felhők takarták el: nemsokára mi is kergetőző felhők közt tekerhettünk. A meredek, tekergő kilométerekről klassz volt lenézni az alattam, felhők közt látszó kerekesekre. Az utolsó 2 km-t ismerős úton tettük meg, ám ezúttal ködös, részen felhős terepen: a turistaház is csak fél km-rel a tető előtt mutatta meg magát. Éppen, percre pontosan 13 órára értem fel; továbbra sem éreztette hatását a pocsék éjszakám, eszembe sem jutott az emelkedőn.


A tetőn immár vissza is vettem egy körrel korábban leadott polár felsőmet, alul is hosszúba öltöztem, hiszen kint a padokon szeles, felhős időben (míg első köröm végén, reggel 9-kor még 19 fokot, ezúttal 16 fokot mértem) töltöttem fel energiaraktáramat: szendviccsel, nagy adag tésztával (főtt, de ekkor persze hideg volt, ám ez egyáltalán nem jelentett gondot), kis nassival, banánnal és meglepőmód sárgadinnyével.
Az északi lejtőn nem volt tökéletes az út, de észre lehetett venni, hogy az út melyik részén érdemes hajtani, gurulni. E lejtő ugyan útközben több alkalommal is rövid mászásokkal szakítja meg a gurulást, viszont ahol lejt, többnyire nem kellett tekerni. Nem volt egy kifejezetten panorámás lejtő, de azért egy-két alkalommal szép kilátás nyílt Észak felé, a Dolomitok, Fiera di Primiero (Rolle hágó) és a Manghen hágó hegyei (itt 2006-ben tekertem – a Granfondo Campagnolón) irányába. Az utolsó 8 km már megfelelő meredekséggel lejtett, így a gyors gurulás, haladás élményével, össz 56 perc lejtőzés után érkeztem meg Caupóba (330 m), ahol a Hosteria Al Mentánál várt az ellenőrzőpont (14:32-40). Ekkor már 3522 m szintemelkedésnél tartottam.
Nem sokat időztem, épp csak levetkőztem (lent kellemesen meleg volt, bezzeg fent a csúcson..), bekaptam egy müzliszeletet és már hajtottam is tovább Seren del Grappa felé, ahonnan az emelkedőt illetően meglepetés várt.
A diagram szerint a Seren del Grappai kaptató a kezdete után 5-9%-os, majd 3 km bő 3%-os, aztán jön a java, maga a 15-20%-os meredek brutalitás. Seren del Grappát elhagyva perceken, kilométereken át sík úton hajtottam. 3-4 km után kezdett picit jobban emelkedni, miközben a völgy tájképileg nem sokat mutatott. A két korábbi kaptató panorámás hegyoldalakon kapaszkodott felfelé, ez az északi út viszont mély völgyben kezdődött. Igazán a bal oldali hegyek voltak szépek, érdemes volt őket megörökíteni. S Luigiben néhány hajtűkanyarral kezdődött meg a mászás, amit éles leágazást követően a diagram szerinti lankás rész követett; itt már láttam, sejtettem, hogy a völgy végi nyeregbe vezet az út; a diagramnak megfelelően elég meredeknek tűnt a vége.
Végül aztán 15%-os meredekséggel megkezdődött az az emelkedő, ami bizony-bizony nagyon nehéz volt és emiatt nem feledhető maradt. Reggel, a déli oldalon is akadtak 15-20%-os meredek részek, de azért fél km után következett 10% körüli, könnyebb szakasz, itt azonban végig 14-16%-os, illetve meredekebb volt, ráadásul lábam csak megérezte a szállás óta hátam mögött hagyott 135 km-t és 3800m szintemelkedést. Nem sok híján a Dolomitok marathon adatai ezek, ám én ekkor – utólag mondva – még csak a végső adatok (táv és szint) szűk felénél tartottam. Majdnem Dolomitok marathonnyi teljesítmény után kb. 2 km 15-18-20%-os meredekség ! Fél km még megvolt könnyedén, azután már küzdöttem, (persze halszálkáztam – ez ekkor teljesen természetes) 1 km után pedig időnként meg is kellett állnom a kormányra támaszkodva kicsit kifújni magam, pulzusom nyugalmi szintre engedni. Nehéz volt ! Nem a lábaimnak, hanem a szívemnek, tüdőmnek.

Hiába vártam, hogy valahol csak egy kicsit könnyebb, mondjuk 10%-os lesz, nem lett! 1-1,5 km után ahogy egy alkalommal épp kifújtam magam, bizony morgolódtam : „-Mi a tökömért kellett ilyen meredeken megépíteni?” – ráadásul ilyen hosszan….
Egy hajtűkanyarban véletlenül úgy adódott, hogy tán majd’ kiszúrta a szemem annak lehetősége, hogy megörökítsem, videóra vegyem a meredeken való küzdést, halszálkázást, így igaz, hogy emiatt kicsit visszagurultam és küzdöttem újra, de mégis a megállás miatt kicsit kifújhattam magam. Végül csak túljutottam rajta valahogy és végre időnként legalább pár száz méter hosszan könnyebb (8-10%) volt.
Utólag 2012 augusztusában visszaolvasva Jerry Nilson élménybeszámolóját, bizony ő is kihangsúlyozta, hogy az öt emelkedőből egyértelműen ez a legnehezebb, szerinte 2 km-n keresztül is 20% körüli a meredekség, maximálisan pedig 24%. Ez ugyan talán túlzás, de brutális volt!
Épp üde zöld, mohás erdőben haladtam, mikor eleredt az eső; itt már legalább bírni lehetett a 9-14%-os, váltakozó meredekséggel. 1200m körül értem ki az erdőből, a meredek völgyből egy rövid belső legelős részre és az eső miatt kicsit meg is álltam: fa alatti padra ülve bekaptam pár falatot.
Gyors eső után még tán két 10% körüli meredek km várt rám addig a becsatlakozásig, ahol a lejtőn a fölfelé tekerő kerekessel találkoztam; ismerős volt a rész, ráadásul azután már ismerős úton kapaszkodhattam, hisz azon gurultam lefelé.
A turistaház irányába már jobb aszfalton vezető utolsó kilométereken ismét felhők közt, ködös időben forgattam a pedált, és mivel két emelkedőről is érkeztek ide kerekesek, láttam másokat is, mikor az utolsó km-re újra eleredt az eső. Nem durcáskodtam, a hátizsákom tetejére, a gumipók alá tett esőkabátot, esőnadrágot az 1 km dacára is elő- és felvettem és éppen 18 órára, komoly esőben abban értem fel a Monte Grappa parkolójába, a Rifugio Bassanóhoz, e nap már harmadszor. Bő 12 órával a rajt után 153 km-nél, ám már 5000 m szintemelkedésnél tartottam – túrabringával és 3-4 kg cuccal. Többen sokkal gyorsabban, kevesebb pihenéssel mentek, mint én, ám ahogy beköszöntött a rossz idő (fent 13 fokot mértem és esett, majd ömlött az eső, nekik nem volt megfelelő cuccuk (láttam, amint egy srác és barátnője a szervezőktől nylonból vágott esőöltözetet kapott), amit felvegyenek, sárvédő híján pedig a vizet a kerekek mind bringanadrágjukra csapta.
Nekem minden ott volt a táskában, minden időjárásra felkészültem, ők alig vittek magukkal cuccot.

A turistaházon belül már nem volt akkora tömeg (a többség már 4 emelkedőnél tartott), mint korábban, a négy és öt emelkedőt már jóval kevesebben vállalják, mint háromig. Ahogy a szokásosat (tésztát, nassit, és sárgadinnyét) ettem, körülnézve bizony azt rögzítettem: itt már bizony csak kemény legények maradtak; a legerősebbek és elszántabbak.
Nem is tudom, pontosan hogy volt, tán a rendező rákérdezett, hogy befejezem-e, mire cáfoltam neki: 4 emelkedőért jöttem ! – igaz, mint megbeszéltük – az északi Caupóban rendezői pecsétre már nem, csak a bisztró pecsétjére számíthattam, de ez nem jelentett gondot. Megkérdeztem, hogy meddig lesznek fent a turistaházban és válasza (fél 12 – éjfél) megnyugtatott. Mondtam: 23 óra tájban felérek !
Épp ahogy pár órával korábban, az eleinte vizes út ellenére ismét 56 perc alatt értem le Caupóba.
Caupóban 20 óra tájban (19:45 – 20:03) is kellemes idő, 21 fok fogadott; levetkőzés közben bekaptam egy kis energiautánpótlást, aztán zenével a fülemben következhetett a nap utolsó, Monte Grappa mászása – kb. 5150 m szintemelkedéssel a lábamban.
Nem éreztem fáradtságot, lábaim is rendben voltak – ebben talán a motiváció, elszántság is segíthetett; gondolataim, szellemem nem engedte a fáradtságot „aktivizálódni”. Negyedik emelkedőmön a kis visszagurulásokkal együtt 1284 m szintemelkedés állt előttem, ami lankás szakaszok nélkül is minimum bő 2 órát jelentene, így 23 órai felérést megcélozva hosszú pihenésekkel nem számoltam. Féltávig minek is, utána meg sötétben kevéssé igényli az ember – hacsak el nem fárad….. bár a célhoz közel, az embert már nagyon húzza a felérés öröme, a siker  A kaptató egyébként igazán nem mondható nehéz emelkedőnek, gyakoriak a lankás szakaszok, kis visszagurulások; 29 km hosszú az út a tetőig.
Az alsó, erdei, egyenletesen 7-8% meredek kilométereken gyorsan túljutottam, nem volt miért megállni; időnként az elvonult zivatar távoli mennydörgéseit hallottam és ha adódott lehetőség, figyeltem, merre is villámlik. Forgalom szinte nem is volt, így szürkület után amíg lehetett, lámpát sem gyújtottam: minek fogyasszam az elemet. 1251 méteren rövid panorámás szakaszon előrefelé is panoráma nyílt: előbukkant a felhőktől megszabadult Monte Grappa: utoljára reggel 9-10 óra körül volt tiszta idő a csúcson. Jópofa volt, ahogy videókamerámmal filmezve, annak reflektora megvilágított az az utat. Ami viszont az elvonult zivatarokat illeti, nem csak Észak felé vonultak el, hanem a távolban, Grappától Keletre is láttam még távoli villámlásokat. Jókedvvel, lelkesen tekertem; élveztem az estét.

Ráadásul a Romano d’Ezzalinótól a csúcsra tartó főbb útba csatlakozva (1546 méteren, kb. 22:35-40-kor) csodás panoráma késztetett megállásra: akár csak a Mont Ventoux hegyoldalában 2010-ben (a négyszeri feltekerés alkalmával), teljesen ugyanúgy éreztem magam és a kilátás is kísértetiesen hasonlított: alattam 1300-1400 méterrel a hosszú, végtelenbe tűnő síkság, tele a települések, egyéb fényforrások összeérő fényeivel. Ez persze komoly fényszennyezést is jelent, de én inkább gyönyörködtem. A csúcs felé fordulva pedig előbb azt hittem bringás fényeit látom, ám továbbhajtva kiderült: egy kivilágított túrázóval találkoztam. Meglepett: mit keres ez itt csaknem este 23 órakor ? Igaz ő is ugyanezt gondolhatta volna, bár én komoly rendezvényen vettem részt, ő meg…… (később kiderült…)
Továbbhajtva, jobb oldalamon a fényekben gazdag síkságot látva nagyon élveztem a békés, háborítatlan éji tekerést – teljesen úgy éreztem magam, mint 2 évvel korábban a Mont Ventoux-on, ráadásul az július 15-én történt, e nap pedig 2012.július 14-e volt, de a túrát már 15-én fejeztem be. 23:07-kor, 6591 m szintemelkedést letudva – természetesen videókamerával a kezemben - befutottam a turistaház elé, ahol egyből össze is futottam a főszervezővel, Ivannal; kérdezte is, hogy minden OK volt. „-Persze, hatalmas élmény volt! „ – mondtam neki angolul. Nem volt örömkitörés, levegőbe üvöltés….. nem is tudom miért. Talán, mert ez nem egy olyan régóta dédelgetett és hatalmas álom volt, ám mégis legnagyobb napi bringás teljesítményem, bár Bassanóba visszaérés után még terveztem kicsit rátekerni, hogy a napi szintemelkedést 7000 m szint fölé emeljem.

Bent a turistaházban már takarítottak, pakolásztak, de azért lehetett még enni; jól is esett: elégedetten, büszkén falatozni és néha talán visszagondolni a napra, az élményekre. Pecsételés közben megtudtam Ivantól, hogy tán még 1 vagy 2 srácot várunk (nem is emlékszem), akik aztán nem is sokára (szerintem még fél 12 előtt) megérkeztek; természetesen már ötödik emelkedőjükről. Tiszteletet érdemelnek: erős fiúk ! Ami a velodrome-ben megteendő utolsó kört illeti, kiderült, abban ily későn már nem lehet részünk, azt bezárták korábban.
Nem sokkal éjfél előtt keltünk útra; ahogy Jerryék esetében is, a rendezői autó követett minket és világította nekünk az utat; nem volt rossz, bár kanyarokban ez ki-kimaradt, így égni kellett a mi lámpáinknak is. Egyértelműen gyorsabbak lehettünk azért így, mint nélkülük. A lejtőn érdekes dolgot tapasztatunk: eleinte még ritkábban majd mind gyakrabban bukkantak fel az út szélén sétáló, magukat lámpákkal láttató túrázók; egy idő után mind gyanúsabbá vált a dolog, hogy szervezett teljesítménytúráról lehet szó.
A rendezői autó félúton, kb. 900-1000 méteren hagyhatott el minket, onnantól saját lámpáinkkal világítottuk az utat. Az utolsó kilométereken időnként akár 2-400 méterenként is bukkantak fel út szélén sétáló kocogó ultramarathonisták, hiszen másnap kiderült, hogy a 100km-es Ultramaratona sul Monte Grappa résztvevőihez volt szerencsénk. Úgy tűnik, nemcsak az elszánt kerekeseké, de az elszánt futóké is volt e nap a Monte Grappa.
Romano d’Ezzelinótól már lámpák által világított, enyhén lejtő, majd sík úton hajtottunk a bassano del grappai cél felé: 35 km/ó-val robogtunk; néha filmeztem is: Volt egy hangulata, ahogy hajnali fél 1-kor a cél felé robogunk a 4-5 emelkedős Monte Grappa-i hőstettünk után.
Talán 0:35-re érkezhettünk meg a Velodrome épületéhez, ahol persze már vártak bennünket. Megkaptuk utolsó pecsétünket és kinyomtatták a szép oklevelet. Ivantól természetesen megkérdeztem, hogy korábban vett-e már részt magyar a Monte Grappa challenge-n; a válasza alapján én voltam az első magyar résztvevő és teljesítő. Ahogy a Raid Pyreneen-nél, Mont Ventoux ütődöttek klubjánál, Trittico Mortirolónál, stb is úttörő voltam, itt sem volt ez másként. Azt gondolom, így volt ez rendjén, így kellett lennie !




Miután magamra maradtam, még a plakátnál magam is megörökítettem, majd hajnali 1 óra tájban „elgurultam” szállásom faluja, Borso del Grappa felé, ám még nem aludni: még kb. 400 m szintemelkedés szerepelt tervemben, hogy elérjem a napon belüli 7000 m szintemelkedést – túrabringával, amit gondolom nem sokan tettek meg. Ez már akkora szint, aminél fel sem merül az átlagkerekesben, hogy hogyhogy nem versenybringán. Hát azért mert én túrázó vagyok (és mert hozzászoktam) 
Mivel a nap során második emelkedőnk nem messze szállásomtól kezdődött, értelemszerűen arra a jól bevált, ráadásul kifejezetten tetszetős első 8-900 m szintemelkedésű szakaszra tértem vissza, bár persze csak egy ideig akartam rajta feljutni. Ez volt ami napközben is a Mont Ventoux környékét és Provance-ot idézte és a hajtűkanyarokból nyíló gyakori kilátások is klasszak voltak, nem beszélve az ideális 8-9%-os meredekségről.
Noha éjfélkor fent a csúcson meleg ruhát öltöttünk a lejtőre, a lent a síkságon még hajnali 1 órakor is kellemes 22-23 fok volt, így rövidujjú Ötztaler radmarathon mezemben kezdtem meg az ismerős kaptatót. Számolgattam, hogy minimum meddig kellene mennem; mindenképp több, mint fél órát, azaz 300 m szintemelkedést, de hogy biztosan meglegyen a 7000 m szint, inkább többet. Néhány km múltán, nem az első, hanem tán a harmadik hajtűkanyarban álltam meg megcsodálni a síkságon látható települési fények nyújtotta panorámát, majd később megismételtem ezt még tán kétszer: élveztem a nyugalmas éji tekerést és a csodás panorámát, a kellemes bringás időt. Gond nélkül tekertem: eleinte még álmosságot sem éreztem, fáradtságot egyáltalán nem; a zene is segített persze. Hajnali 4 óra óta (csaknem egy napja) voltam talpon és már több mint 250 km és 6800-6900 m szintemelkedés volt a lábaimban. Végülis túl a 7000 m szintemelkedésen, különböző kalkulációkkal indokolva, illetve a következő hajtűkanyarra várva picit még húztam tovább a visszafordulást, majd végül a leágazástól számított újabb 459 m szintemelkedés után visszafordultam. Valahol abba kellett hagyni. Utólag persze az ember úgy van vele: akár tekerhettem volna tovább is, de tényleg hol a határ ? Magam szempontjából végülis baj, ha most sem értem erőm végére és bírtam volna még ? Nem a fizikális korlát, izmaim, szívem, tüdőm teljesítőképessége állított meg, hanem inkább picit az álmosság – bár bírtam volna még egy ideig…
Nem sokkal a hajnali 2 órás harangozás körül fordultam vissza: 22 órája talpon voltam! Fél 3 előtt érhettem haza, ahol szerencsére a kutyusok ellenére viszonylag csendben be tudtam jutni a házba, ahol fürdés és kis vacsora után már-már pirkadni kezdett, mikor nyugovóra tértem. Természetesen megnéztem, mit mutat a pulzusmérő; a szintemelkedést csak otthon tudom legpontosabban kiszámolni, de már ott is 7050 m szintet mutatott, míg az elégetett kilokalória érték megdöbbentett. Eddig talán 3-szor hajtottam 7000 kcal körül és egyszer picit fölötte. Ezúttal az elégetett energia 8718 kcal – elképesztő érték: már a fele is egy nehéz bringás napot jelent !
Feledhetetlen napot zártam, elértem a célomat; a befejezés örömére küldtem haza, a twitteren egy újabb sms-t, ami a nap sikerének az egyik összetevője volt: „Tanulsŕg, ha az ember nagyon elszŕnt, vannak mčg csodŕk! 2.: az ember gondolataival jobban tudja uralni testčt, mint hinnč!”
Bizony: 4 óra alvás után nem tűnik reálisnak, hogy 260 km-t és 7200 m szintemelkedést (ami bőven több, mint másfélszerese a híres Dolomit marathonnak (Maratona dles Dolomites) hajtson, mégis véghezvittem, ráadásul hullámvölgy nélkül. Csoda volt ez a javából !

(Bár ez akkor nem járt az eszemben, a BIG-en kívüli konkuráló kerekessel szemben is jól esett ilyen napot produkálni, megmutatni hogy "legény vagyok még a gáton"; és újabb komoly kihíváson első magyar teljesítőnek lenni :-)


2012. július 15, vasárnap: Borso del Grappa – Bassano del Grappa – VONAT – Trento – VONAT – Bolzano = 21,6 km + 40 m

8 órakor ébredtem, mondhatni most sem aludtam ki magam, de az elmúlt napot követően kit érdekelt ez akkor. E napra utazás, pihenés volt a program és a következő nap is viszonylag lazának számított: minimum egy napom volt összeszedni magam, de másnap sem (sőt az egész túrán alig) kellett órát csörgetnem reggel.

Nyugodtan megreggeliztem, majd kényelmes összepakolás után 11 órakor hagytam el a szállást. Mivel bőségesen ráértem, először feltekertem Monte Grappa emelkedőjének kezdetéhez egy fotó kedvéért: málhával is ! A faluközpontból megörökítettem újra az épp zivatar, eső áztatta Monte Grappát, majd eltekertem Bassano del Grappa falé.


Természetesen elgurultam a Ponte degli Alpini fahídhoz, ahol hamar el is kapott egy komoly zápor. Rövid ideig még elnézelődtem a környéken, ám idővel szorítani kezdett az idő, hisz nem akartam lekésni a vonatot és újabb két órát várni feleslegesen. Szerencsére végül idejében sütött ki a Nap, így klassz fények közepette is megörökíthettem a környéket, illetve a fenti sétányról a városközpontra és az Alpok első hegyeire, köztük a Monte Grappára nyíló csodás panorámát.



A vonatút kezdetén elképesztően gyönyörű hegyormok, sziklafalak alatt haladtunk el; persze sejtettem előtte, de mégis fontosabbnak éreztem az alvást, ám ekkor már örültem, hogy felébredtem. Volt mit fotózni, filmezni. Ezt a sík völgyet kifejezetten ajánlhatom kerekezésre bárkinek !




Talán 18 óra tájban érkezhettem Bolzanóba, ahol kérdezősködés eredményeként hamar sikerült is a közelben (az állomástól nem messze, Dél felé indulva) internetcafét találnom. Testvérem a facebook-on tette fel a kérdést: ezután van még tovább feljebb; még komolyabb teljesítményt keresek majd? Nem, ez már tényleg a végállomást jelenti az egynapos teljesítményeket illetően: nincs ennél nehezebb bringamarathon Európában, ami meg ehhez hasonló (ha nem nehezebb, akkor minek menjek ?), a svájci alpenbrevet (leghosszabb távú verzió: 276 km + 7031 m szint), ott pedig gyakori a rossz idő, így felesleges kockáztatás azt bevállalni. Az időjárás – a helyszínen - egy hét múlva nekem is bemutatta rosszabbik arcát, a rendezvény idején pedig annyira rossz lett az idő, hogy törölték is..
Természetesen a túrára is gondolnom kellett, így az időjárás-előrejelzéseket is megnéztem és örömmel olvastam, hogy a következő 3 napban kiváló bringásidő lesz; úgy tűnt, még 1-2. svájci napomra sem lehet majd panaszom, ám utána egy esős napot át kell majd vészelnem.
A kempingben sátorverés után újra eleredt az eső; hamar nyugovóra tértem, hogy kialudhassam magam.

Folyt köv napokon belül.
Back to top Go down
View user profile http://www.gyorgyigabor.hu
gabor kreicsi

avatar

Posts : 849
Join date : 2007-08-28
Location : Salgótarján-Göd (Hungary)

PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   Thu Oct 11, 2012 8:09 am

Sziasztok!

Először is, gratulálok mindenkinek az idén (eddig) elért eredményeihez.
Külön köszönet azoknak, akik képeiket, beszámolóikat is megosztották itt, a társasággal.

Nagy örömmel nézegettem az év folyamán, hogy milyen sok magyar tag mászott tizen, huszon BIG-eket és, hogy milyen népszerű nálunk is az ironbig.
(Annyi kérésem van, hogy aki mászott az legyen szíves fel is tölteni az emelkedőit. Köszönöm szépen!)

Most én is csatlakozom a beszámolókhoz, albumokhoz.

1. BIG találkozó - Sedlo CertovicaKorábban már írtam róla pár gondolatot. Azokhoz nem tettem hozzá, de íme a képek (is).
http://www.blszsz.hu/shke/uj1/tura/reszletek.php?mit=318&nev=BIG%20Tal%C3%A1lkoz%C3%B3%202012

2. BalkánEz a túra a nyár közepén kezdett kirajzolódni és augusztus végén vált élessé. Rendkívül jól éreztem magam! Annyira, hogy ez a vidék most jobban is vonz, mint mondjuk az Alpok. Földrajzból - úgy érzem - eléggé képben vagyok, de a túra nagyon sok érdekességre is rávilágított. Például ki gondolta volna, hogy Bulgáriának három(!) 2000 méter feletti csúccsal rendelekező hegysége is van. A BIG-ek elhelyezése is nagyon jól sikerült, mert egyrészt bejártuk velük a legszebb hegységeket, másrészt az épített és hitbéli környezetet (monostorok) sem felejtették ki. Abszolút nem szabad panaszkodni Magyarországnak, mert ilyen viszonyok mellett, nekik csak 8 BIG-jük van.

Az emberek kedvesek voltak, a fiatalok nagyon jól beszélnek angolul és NAGYON olcsó az ország. Csak ajánlani tudom túrázásra!
http://www.blszsz.hu/shke/uj1/tura/reszletek.php?mit=319&nev=BALK%C3%81NI%20KIR%C3%81NDUL%C3%81S%20201

Jó olvasást, nézelődést és boldog túrákat kívánok!!!
sunny
Back to top Go down
View user profile http://galcsik-it.hu/kreicsi/
cobranco

avatar

Posts : 116
Join date : 2010-12-09
Age : 51
Location : Miskolc /Hungary/

PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   Tue Oct 16, 2012 6:36 pm

Jó kis túra lehetett,mondjuk Bulgáriával már én is régóta szemezgetek,de eddig csak madártávlatból/net,autó/,de az idei balkán kiruccanásom meggyőzött arról,hogy van mit keresni a kevésbé felkapott kelet-balkáni /szerb-albán-bulgár/ régióban is.

Akit érdekel,Balkán-körút 2012. irásos formában:

http://users.atw.hu/cobranco/turabeszamolok_12_al.html

Back to top Go down
View user profile http://cobranco.atw.hu/
gabor kreicsi

avatar

Posts : 849
Join date : 2007-08-28
Location : Salgótarján-Göd (Hungary)

PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   Wed Oct 17, 2012 1:21 pm

Igen - ahogyan a rövid és hosszabb beszámolómból is kiderült - nagyon jó kis túra volt!
Igazán örülök, hogy ide is eljuthattam! A Balkánt pedig neked nem kell bemutatnom. Az írást - a nyári utatokról - már az Index-en is néztem és csak megerősítette a Balkán iránti vonzalmamat.

Hátszelet!
Back to top Go down
View user profile http://galcsik-it.hu/kreicsi/
gabor kreicsi

avatar

Posts : 849
Join date : 2007-08-28
Location : Salgótarján-Göd (Hungary)

PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   Mon Oct 29, 2012 11:24 am

Gratulálok Willynek és Gábornak a Dobogó-kő 25x-hez!!!
bounce
Jó népszerű ez hegy idén.
Wink
Back to top Go down
View user profile http://galcsik-it.hu/kreicsi/
gyorgyigabor

avatar

Posts : 1117
Join date : 2007-09-26
Age : 40
Location : Budakalász, Hungary

PostSubject: Alpok túra folyt:   Mon Jan 21, 2013 2:03 am

Jól elmaradtam vele, íme a folytatás:

2012. július 16, hétfő: Bolzano – Mendolapass (1363 m) – Penegal (1737 m) – Fondo – Revo – Dimaro – Fucine = 94,8 km + 2011 m szint
8 óra tájban ébredtem; kialudtam magam. Az elmúlt napi gyakori esőkben megnyilvánult front elvonultával, szikrázó napsütéses szép idő lett. Egyik közeli településen, padon ülve terveztem reggelizni, így hamar sátrat bontottam és nyeregbe is pattantam. Nem kellett sokat tekernem Bolzano felé, hogy tábla jelezze a Mendola hágó letérését. A Mendola hágóút Bolzanó felől előbb egy 150 m szintemelkedésű bucka leküzdését jelentette meglehetősen nagy forgalmú úton; szemben szépen látszott a meredeken leszakadó hegy, a Penegal, mely csúcsától 4-5 km-re vezették át a kocsiutat a Mendola hágón (1363 m). Megjegyzem, mikor korábban megláttam a térképen, hogy a csúcsra 4 km-es út vezet, eldöntöttem: feltekerek.
Az első településen épp utamba akadt egy bolt, ahová apróságokért (banán és joghurt) betértem, majd úgy hajtottam tovább, hogy már ideális reggelizőhelyül szolgáló padot keressek. Sajnos a hágóút leágazásáig nem akadt ilyen, így picit vissza is kellett tekernem, hogy a legközelebbi faluban letérve találjak végre egyet. Egy magánházzal szemben reggeliztem meg csomagomból.
Talán 11 óra tájban vágtam neki a leágazástól számolva 15 km hosszú, átlagosan 6,5%-os meredekségű emelkedőnek. Máris néhány km múlva a Penegal függőlegesen leszakadó sziklafalára és az egész hegyre nyíló klassz kilátás miatt álltam meg; nem sokkal később viszont már a Kelet felé, alattam a Kalterersee-re, tóra és a mögötte hosszan belátható Dolomitokra nyíló panoráma késztetett megállásra, filmezésre. A hágóút csak időnként mutatott kilátást, de azok lenyűgözőek voltak. 900 méter tájékán az erdőben vezető út egy hajtűkanyarnál szép kilátást engedett a sziklafalra, bizony ott tán 15 percet is eltöltöttem, míg más bringásokról klassz fotókat, videót csináltam és persze magam is megörökítettem.
2 nappal az elképesztő marathon után lábaim egész jól mozogtak, de éreztem, hogy tudnak még ennél jobbak lenni; jót fog tenni egy újabb éj. Érdekesmód még felkaromban is éreztem a Monte Grappa challenge meredek részei (nyeregből kiállva tekerés) okozta izomlázat.
900 méteren fordult az út a hágó irányába, ami nemsokára panorámaúttá vált: hosszan csodás kilátás nyílt a Dolomitokra és a tóra a mélyben. Itt még gyakrabban álltam meg, készítettem tekerésemről is videót. A kényelmes nap által lehetővé tett fotózások, filmezések következtében csak 14:20-ra értem fel a hágóra, ahol szállók,

vendéglátóegysége és pár ajándéküzlet várta a turistákat. Egy szálló közelében kiváló parkot és csobogót találtam – ideális hely ebédelésre. A hágón ritkán tapasztalható mosdót, WC-t találtam: teljesen automatikus volt; a kijövetelt illetően jelezték is: az öblítés és a WC teljes fertőtlenítése az ajtó becsukása után történik. És tényleg: becsuktam, aztán következett a zubogás és ahogy hallottam az egész helyiség tisztítása.
15 óra elmúlt, mikor málhával együtt ráfordultam a Penegal (1737 m) 4 km-es emelkedőjére. Erdőben és egyből 10%-os meredekséggel kezdett, ami tán fél km múlva 12%-os lett. Az alsóbb részen komolyabb könnyű rész nem rémlik; középtájt viszont 15%-os meredeken is küzdhettem: ez volt ám a bemelegítés a málhás napokra! Málhával ugyanis nemigen szoktam 15%-os meredeken tekerni: nem keresem az ilyen utakat. A normál hágóutak nem is szoktak ilyen meredekek lenni, ha meg egyirányú útról van szó, oda felesleges a málhát felcipelni és az ízületeket kínozni. Itt is az volt, ám e rövid szakaszért nem gondoltam a cuccokat lepakolni és rejtekhelyet keresni nekik. Küzdelmes volt ! A meredeken túl sokkal lankásabb, alig emelkedő néhány száz méter is akadt, ahol békésen legelgető lovakkal találkoztam. A szállót megelőző utolsó pár száz méter ismét 14-15%-os meredekségű volt. Felérve a szálló melletti részről elképesztően gyönyörű, felfoghatatlan panoráma tárult a Dolomitokra, Bolzanóra és DK felé, a Lagi di Caldaróra és az amögötti Dél-Dolomitok hegyeire.

Annyira lenyűgöző volt a panoráma, hogy tán egy órát is elidőztem a környéken: jobbnál jobb, minél tökéletesebb fotókat, filmezést akartam csinálni, ami talán végül sikerült is. Sajnos a körpanorámát ígérő kilátótorony le volt zárva (úgy sejthető, hogy biztonsági okokból), így 15-20 percet sétáltam is, hogy valamiféle panorámát Nyugat – a Brentai Dolomitok felé - is élvezhessek.
Biztos vagyok benne, hogy a közemberek (nem hegy- és sziklamászók) által elérhető Dolomitok panorámák egyik legszebbjében volt részem, nem csoda, hogy nehezemre esett a távozás. Végül kb. ˝ 6 körül nekivágtam a lejtőnek. Óvatosan ereszkedtem, az aszfaltminőséggel sem nagyon volt gond, így amikor egy hibátlan minőségű részen pattanást hallottam a hátsó keréktől, rossz érzésem támadt: küllőtörés. Sajnos, tényleg az volt! A Mendola hágóból emiatt már kissé imbolygó hátsó kerékkel, sebességemmel óvatosan bánva ereszkedtem. Véget ért a felhőtlen tekerés lehetősége; fejembe került a félsz: még egy törés már a túra folytatását veszélyeztetné. Erdei, tekergős lejtőn ereszkedtem a legközelebb panorámát, teljes Nyugati panorámát nyújtó Sarnonicoig: szépen látszott a Brentai Dolomitok, illetve az afelé tartó utam következő 20-30 km-ének terepe: lankás hegyoldalon, mezőgazdasági területek: konkréten minden telis tele almaültetvényekkel; ez a híres Val di Sole. Enyhén lejtő vagy sík úton hajtottam mezőgazdaságból élő falvakon át, illetve panorámás domb/hegyoldali utakon. Élveztem a túrát. Nyugat felé tartva, ahogy vártam, szép rálátást kaptam a Lagi di Santa Giustina túra, picivel továbbhajtva ráadásul elképesztően szép részeiben gyönyörködhettem: türkiz-kék-zöld síznek, sziklás tópart, viadukt, körülötte több helyütt fenyvesek…. Kisebb mászást követően érkeztem meg a Tonale hágó felé tartó főútra, ahol este 7 után már nem volt túl meleg. Igyekvősre vettem a figurát, ám a vacsorára, illetve reggelire valóból kifogytam így azért is igyekeztem, hogy időben Dimaróba (18 fok !) érve találjak még boltot. Gyorsan befordultam a településre, ám hiába hajtottam 1 km-t a végéig – gondoltam. Ám visszafordulva láttam meg egy még nyitva tartó pékséget, ahol kenyeret és finom péksütit is tudtam venni: de jól esett !  Szűk fél óra tekerést követően végre a TOnale hágó meredekebb részének kezdetéhez, a tavaly is bevált kempingű Fucinébe is megérkeztem; éppen naplemente előtt állíthattam még sátrat; idejében zártam a napot  Másnap már a túra első 2000m feletti hágója is sorra került a Col Carette di Val Bighera „személyében”.

2012. július 17, kedd: Fucine – Passo del Tonale (1883 m) – Ponte di Legno – Monno – Passo Mortirolo (1852 m) – Col di Carette Val Bighera (2120 m) – Grosio – Sondalo = 92,11 km + 2335 m szint
2011-ben is bevált kempingben ébredtem, hasonlóan szép időre. Reggelem során is kopíroztam az elmúlt évit: nyugodt vásárlás a SPAR-ban, majd reggeli a sátor közelében. Nem siettem el az indulást, de ruhát kellett még mosnom, amíg jó idő volt. Szép időben kezdtem meg a Tonale hágóút 6,5 – 8%-os emelkedőjét, melyen sajnos csak időnként nyílt, de akkor szép kilátás, klassz havasokra. Bár tűzött a Nap, mégis a tetőn azért éreztem, hogy a remélt hőérzetnél hűvösebb volt; hosszúujjút kellett vennem a lejtőre, melyen újabb csapás ért.

Annak éltem meg: noha ezúttal sem gurultam kátyúba, a sima úton újabb küllőtörést szenvedett el hátsó kerekem; immár második törött küllőm miatt akkora nyolcas lett a hátsó kerékben, hogy ki kellett akasztanom a fékbowdent, hogy ne surlódjon a kerék. Gáz volt, le is törtem; így nem csinálhattam végig a túrát, illetve ha szerettem is volna, két napon belüli két küllőtörés után nem lett volna merszem. Ki kellett hát valahol centíroztatnom, csak tartottam tőle, hogy fél vagy egy napot is veszíthetek vele. Ponte di Legnóban megérdeklődtem, de a javasolt pár faluval későbbi lehetőséget nem találtam. 2011-es olasz és svájci Alpokban tett túrámról ismerős völgyben, lankásan lejtő úton haladtam Edoló felé, hogy útközben a Mortiroló hágóútra térjek le. A környék legendás és meredek útja a Mortiroló hágóút, ráadásul annak meredekebbik oldalán kellett majd leereszkednem, igaz a kettő közül a könnyebbet választottam; a hegy mindhárom emelkedőjét 2008 / 9-ben már meghódítottam – egy napon belül, Mauróval, a Trittico Mortiroló teljesítése keretében. Klassz napos időben ültem le az emlékezetből rémlett padon Monnó vége felé ebédelni, majd hajtottam tovább a csak az elején és végén igazán meredek, amúgy 8-9%-os kaptató szerpentinjein. A hágóút elején fél km hosszan 14-15%-os volt, majd később az ismerős, sík szakasz után 12-14%-os ismét, igaz ott már közel volt a tető, ami plusz erőt adott. Fotóztam, filmeztem is eleget azon a részen, előtte nem sok ok volt rá. Mosolyogva haladtam el a koccintásunknak helyszínt adó Mortiroló bar előtt majd értem fel a hágóra, ahol spanyol fiúkkal találkoztam, ahogy a Trittico Mortiroló napján is.

Gurulás helyett előbb még kis kitérő várt rám: 2006-ban is jártam arra, akkor kifejezetten egy fenti aszfaltos 2000m feletti, alig ismert hágóútra tekertem fel éjnek-évadján: nagy élmény volt holdfénynél, árnyékom látva tekerni ott, ám épp a sötétség miatt akartam ismét felkeresni a Col Carette di Val Bighera hágót (2120 m), hogy lássam a tájat is. Érdekesség és büszke vagyok rá, hogy e hágót a legendás Jerry Nilson rajtam keresztül ismerte meg; előttem nem tudott róla, utánam kereste csak fel a nagy alpesi vadász.
Változatos emelkedésű, itt-ott meredek, a végén viszont lankás, mezei, panorámás emelkedő volt; féltávtól klassz kilátás nyílt fentről a Mortiroló hágóra és persze Svájc felé. Anno megleptek az éjjel is legelésző tehenek, ezúttal világossal találkoztam velük. 2000 m fölött hajtva egy cseh páros szólított meg autójából; kedvesek voltak, beszélgettünk picit túrámról, ill, arról, hogy mit keresek ott. Visszatérve, a Mortirolóról a nem oly brutális, de meredek lejtőn ereszkedtem Grosióba (újra nosztalgia!), ahonnan néhány km alatt Sondalóba kapaszkodtam fel, ahol épp naplemente táján tudtam sátrat állítani és asztalnál vacsorázni. Kellemes este volt.


2012. július 18, szerda – 7. nap: Sondalo – Tirano (szerelő) – Passo di Foscagno (2315 m) – Passo di Bernina (2330 m) – St Moritz – Samedan kemping = 100,12 km + 2265 m szintemelkedés
Túra során a nap végéig = 691,69 km + 14136 m szint

Hajnali 5 órakor a hideg miatt további meleg ruhát kellett magamra venni, majd 7 óra után frissen, jó kedvvel ébredtem. Ugyan még hosszúujjúban kezdtem a napot, de hamar rövidre vetkőzhettem. Mazzóban, a Mortiroló hágó legendás kezdeténél ezúttal is megálltam pár fotó erejéig; micsoda emlék: amikor Mauróval hasonlóan klassz időjárásban feltekertünk…. a Trittico Mortiroló kihívás keretében. Akkor az még de nagy dolog volt, hogy első magyarként teljesítettem; azóta azért jóval komolyabbakat is sikerült; bár az kétségtelen, hogy a Passo Mortirolo az Alpok egyik kiemelten legendás kaptatója, hágója.
Nosztalgiaérzésekkel kerekeztem, fotóztam, videóztam a sikerrel megtalált folyó menti, napsütötte bringaúton (előbb még a bal partján hajtottam, később vezetett át az út az ismerős jobb partjára); kiváló hely, reggel kocogóknak is. Feldobott hangulatban érkeztem meg Tiranóba, ahol hamar a vasútállomás melletti turistainformációhoz hajtottam térképért; úgy már könnyen megtaláltam a tesóm által a neten kinézett bringaszerelőt. Hamarabb kinyitott, mint hittem. Megmutattam a problémát (törött küllők), lecuccoltam a kerékpárt, és már intézte is: kerék kivétel, racsni leszedés, küllők cseréje, centrírozás…. Kb. fél óra alatt végzett is (bringát letakaró fóliával együtt fizettem 18 EUR-t, a szerelés 10 EUR volt). Remélni sem mertem, hogy 10 órára már készen is lesz (9:31-re érkeztem és azt írtam fel, hogy 9:53-ra készen is lett).
Következett a Bernina (2330 m)– Forcola di Livigno (2315 m) hágópáros. Mivel 2011 év végéig már az összes aszfaltos 2000m feletti hegyi útra feltekertem, ezek sem voltak ismeretlenek (2006-ban, 6 éve jártam rajtuk), ám azért esett a választás a Berninára való visszatérésre, mert csupán a rövidebb, északi emelkedőjét hódítottam meg, Dél felől viszont a szintemelkedés háromszor annyi, picit kevesebb, mint 2000 méter. Nem hiányozhatott az eredménylistámból !
A kaptatót, 2011-es túrámról az 1000 m körüli tóig, sík részig már ismertem; most is szép időben, de málhával küzdöttem a meredek kilométereken. Megjegyzendő: igaz, hogy az előző napi Mortiroló hágó volt a túra legmeredekebbje, azonban a Bernina a hossza és szintén komoly meredeksége miatt számított hasonlóan nehéznek: a tó után is jellemzően 8-9%-os 14 km-en át, ám előtte is hasonló. A szép tavat elhagyva ismeretlen kaptatón küzdöttem, napon. Sajnos elég forgalmas volt az út, néha alig hallottam a fülemben szóló zenét. 1828 m-re érve talán 2 km alig emelkedett, síkon lehetett picit szusszanni és helyet keresnem újabb étkezéshez. Árnyas, füves étkezőhelyemről már látszódott a Forcola di Livigno hágó út letérése is. Utóbbi ugyan csak 4 km a leágazástól, ám milyen négy km. Az eleje még változatos, ám a végső 2 km az 10% körüli, néhol 12-14% meredek. Meg is kellett állnom szusszanni (lélegzethez jutni, pulzust megpihentetni) a meredeken, olyan nehéz volt. Míg előtte a Bernina hágóúton több óra alatt összesen 2 kerekest láttam, itt e pár km alatt 4 kerekes ereszkedett lefelé.

A becsatlakozás után a Bernina hágóút hátralevő 3,5 km-e is csodás volt; egy helyen több, mint 5 percet időztem megpróbálván ideális önfotót és videót csinálni. A Bernina hágóra felérve mosolyt csalt az arcomra a Bernina hágótáblán meglátott Critical Mass matrica. 15-20 percet időztem a hágón, sietnem kellett volna még egy esti hágó miatt, de a szépség mindig fontosabb; ezért szoktak késő estébe nyúlni a túráim… 

A lejtőn is robogtam (max sebesség 76 km/ó) ám, azonban, amint az emlékem szerinti részen hihetetlen panoráma nyílt a Piz Palu hatalmas gleccseres, hófalas északi oldalára, meg kellett örökítenem. Elképesztő volt ! Erős szél fogadott a völgyben, de szerencsére Samedan felé már segített.
19:40-re érkeztem meg a kempingbe, ahol a recepció ugyan már zárva volt, de a tulajokat meg lehetett találni a kemping túlsó végében. A mosdóépületbe belépéshez kód szükségeltetett, amit fizetéskor lehetett megtudni. Ezt még könnyű volt megjegyezni, nem úgy, mint Andermattban, pár nap múlva. Kései sátorállítás miatt inkább lemondtam az e nap esti Albula passra való feljutásról (felkeresés oka : utoljára 2001-ben jártam itt és persze, akkor még nem ilyen jó minőségben videóztam), helyette másnap korai indulásra készültem.



2012. július 19, csütörtök – 8. nap: Samedan kemping – Albulapass (2312 m) – Samedan – St Moritz – Hotel Salastrains (2048 m) – St Moritz – Silvaplana – Julierpass (2284 m) – Tiefencastel – Thusis – Splügen – Nufenen – Steinigboda (2049 m) – Splügen – Thusis = 194,65 km + 3413 m szintemelkedés
Túra során a nap végéig = 886,34 km + 17549 m szint

Mivel 1700m feletti magasságban aludtam, tartottam az éjszakai hidegtől, ám mégsem volt tragikus; 10-11 fokban és erős szélben ébredtem. Az erős légmozgástól eltekintve szép időben indultam reggeli túrámra a közeli, 2315m magas Albulapassra, ahol utoljára 2001-ben, 11 éve tekertem – még jócskán zöldfülűként, kezdő alpesi bringatúrázóként.

La Puntban egy csobogónál újra teletöltöttem kulacsaimat, vékony ruhára vetkőztem és következhetett az első 6 km-én jellemzően 9% meredek hágóút. Élvezetes – de tájképileg csak átlagos - emelkedő volt, csekély forgalom mellett. A fennsík elején láttam kis bocikat, a fennsíkon pedig jópofa volt, amint a tehenek nyugodtan ballagtak az út közepén. A fennsík első tetőpontjáról teljesen úgy tűnt, hogy a kb. 1,5 - 2 km-rel előrébb található hágó inkább alacsonyabban van, mint ahonnan nézem, el is sütöttem: „- Szarvasbika legyek, ha az magasabban van, mint itt…” – hát bizony pár méteren múlt csak, de bizony szarvasbika lettem volna; csalt a szemem. A hágóra filmezve érkeztem; az épület szélárnyékában ülő, reggeliző vendégek közül ketten is mosolyogva integettek a kamerának. Ahogy a 2005-ben és 2010-ben felkeresett Nufenen hágóról megjegyeztem, illetve előző nap a Berninán is tapasztaltam, sajnos e hágót is elrondították a svájciak az áthozott távvezetékekkel.
La Punttól komoly ellenszélben küzdhettem vissza a kempingig, ám ez még mindig könnyebb volt, mint nem sokkal később már málhával terhelten, hisz akkor nem csak a bringa lett nehezebb, de a szél még jobban bele tudott kapni.
Ebéd, valamint összepakolás után ľ 12-kor hagytam el a kempinget. A néha szinte tomboló szélben a reptér mellett 15-17 km/ó-val tudtam csak haladni. A küzdelem közepette jól esett megállni a reptér mellett, ahol kocsiút egy bocinevelde mellett haladt el: összesen négy kis ólban és karámban egy-egy még derékig sem érő boci élte fiatal életét; picit még ijedősek, de nagyon aranyosak, tündériek voltak.
Néhány küzdelmes km-t követően utam végre merőleges fordulatot vett az út és pár km-en át nem kellett a széllel küzdenem. St Moritz felé emelkedve jól esett, amint amikor néhány „egy szál” bringás megelőzött, egyikük az egyezményes jellel intett: „-Jó vagy!” Köszi Smile St Moritz taván néhány vitorlás élvezte az erős szelet; a napos időben szép volt a környező hegyek, a város és a tó nyújtotta látvány. A város leágazásánál újra elolvastam a quaeldich.de Alp Giop emelkedőjéről szóló leírását, hogy biztosan megtaláljam; persze nyomtatott google térképem is volt. A leírás szerint sikerült is megtalálnom a Via Tinust, amin bizony igen szép házakat láttam, a háttérben persze csodás hegyekkel. Bár az út is gyakran 9-13%-os meredek volt, e 3 km miatt nem volt értelme málhátlanítani a bringát, vállaltam a 26kg-s cuccal való feljutást. 1950m fölé érve csodás panorámaúton tekertem: alattam a szép kisváros, mögötte a tó, körbe pedig a hegykoszorú, erdőségek, elszórtan kis hófoltok. Meglepett, amikor a meredek hegyoldalon egy fogaskerekű szerelvény tűnt fel.
Egy csodás vityillót, majd elágazást követően az emelkedő végső fél kilométere még meredekebb lett: 14% meredeken küzdöttem fel a Hotel Salastrains panorámás parkolójába, ahonnan a leírás szerint is (tapasztaltam) csak földút vezetett tovább. Szerencsém volt az emelkedővel, mert útközben teljesen megúsztam az erős szelet, itt-ott kaptam csak egy kis szellőt. 2048 m-re értem; ez lett a túra első új 2000-ese; e kaptató is 2011. ősszel került fel a quaeldich.de adatbázisába, így előtte nem tudhattam róla.

(a HOtel Salastrains csodás emelkedőjéről a fotóalbumban van egy csodás fotó, de itt túl széles lenne )

Furcsán hangozhat, de a nagyon erős ellenszél miatt alig vártam már, hogy ráforduljak a Julierpass emelkedőjére (igaz normális időjárásban is szeretem a kaptatókat a szép táj, a természet miatt), mert hegyi utakon kisebb eséllyel fúj erős szél; az erdő is véd. A Julierpasson szintén 2005-ben jártam: akkor Északról hódítottam meg málhával, ezúttal Délről ismételtem ezt meg. A 7 km-es kaptatónak a diagram szerint – és valójában is - igazán csak az első km-e volt kiemelten nehéz (12%), utána már csak 5-9%-os. Sajnos komoly forgalom haladt a hágóúton, sőt az alján – még akkor nem tudtam az okát – rengeteg kamion, teherautó közlekedett; idegesítő volt. Talán a 2. km végén komoly útépítés folyt, azért volt a sok nehézgépjármű. Az emelkedő egyébként a völgy közelében igazán szép panorámát adott, volt miben gyönyörködni: szemben itt-ott havas, lentebb fenyvesekkel borított hegyek törtek az ég felé, a mélyben pedig egy szép tó fodrozódott. Természetesen ezen a hágóúton sem maradhatott el a komoly villanyvezeték. A tetőre (2284 m) érve egy német nő szólított meg, érdeklődött túrámról…
A lejtő nem volt igazán örömteli: eleinte a szél lassított néha annyira, hogy közepes lejtőn is hajtanom kellett, ráadásul a táj sem volt túl szép, érdekes; az ereszkedés pedig túl sokszor tartalmazott sík, tekerős részeket, enyhe gurulás helyett: így lassabban fogytak a kilométerek. Kb. 10-15 km gurulás-tekerés után látszott, amit tesóm, Ildi is írt: Észak-Svájc felhősebb lesz, itt-ott eső is lehet. Bizony, a Julierpasson ismét átkeltem az Alpennordseite-re, azaz az Alpok esősebb, rosszabb időjárású északi vonulataira. Számolnom kellett hát a következményekkel!

Köztes dimbi-dombi út miatt az idő is elszaladt (19 óra körül járt az idő..) míg THusisba értem és rám ezen az estén várt még Steinigboda (2049 m) felkeresése. A másnapba a Bärgli (2137 m) mellett már nem fért bele, ráadásul akkorra mondták a több esőt.
Steinigboda feltétlenül felkeresendő hegyi út volt, hiszen még nem jártam rajta és ezt is 2011. őszén fedezték fel, tették ismerté a világhálón; a quaeldich-esek közül itt is 1-2 ember járt rajta előttem.
Egy apróságnak örülhettem: rosszul emlékeztem és nem mélyebben, hanem 700m-en feküdt Thusis település; innen „csak” 1350 m várt rám. Sátram ismét csepegő esőben állítottam fel. A bringázásra nem ideális körülmények közepette tudtam, hogy véget kéne vetni morgolódásomnak és sikerült is: „-Gábor, ne aggódj! Igy is, úgy is sötétben kell tekerni, az idő ne feszélyezzen; akkor végzel, amikor. Beteszed a zenét a füledbe és kellemes zeneszó mellett tekersz pár órát; sötétben – volt már részed benne párszor. Meleg ruha pedig van elég….”
Így is történt; nyugodtan, az idővel és sötétséggel nem törődve hagytam el a kempinget, ismét esőben; fel is kellett vennem az esőruháimat. Időnként picit hiányzott a szélfogó hosszúujjú, de amúgy jól elvoltam; nem meglepő mód ezúttal is ismerős úton hajtottam: 2009 augusztusában itt tekertem Andeerig, ahonnan felkerestem a nagyon kevesek által ismert Alp Anarosa (2340 m) aszfaltos emelkedőjét, illetve szintén éji túrán tekertem fel Juf-ra a közelben. Eszembe jutván, rá kellett jönnöm, hogy az Alpokban szerintem e környéken tettem a legtöbb éjjeli túrámat, hiszen kb. 12 km-rel az esti-éjjeli Steinigboda emelkedő előtt, Sufersből szintén éjjel kerestem fel 2011-ben Lai da Vons aszfaltos hegyi útját (2008 m) – akkor sem volt más választásom: fel akartam jutni rá, de a nap éjjelbe csúszott. Akkor mondjuk kb. 1900m fölött lett teljesen sötét, ezúttal azonban már 1500 m fölött.
DNY felé haladva előretekintve látszott, hogy szakadozott a felhőzet, sőt szinte csak a hegyek fölött itt-ott voltak még vastagabb fellegek, amúgy tiszta volt az ég; az eső is elállt fél órán belül. A Rofaschlucht melletti szerpentinsorozatra is jól emlékeztem; érdekesmód lendületet kapva, frissen, gyorsan haladtam ott fölfelé. 2011-ben már a Lai da Vons felkeresése után 23 óra tájban eszegettem Splügenben, hogy legyen még energiám a hazaúton előttem álló Splügenpassra (2113 m), ezúttal kb. fél órával hamarabb, ám még előttem állt a Steinigboda, igaz utána másik hegy már nem. Lámpafénynél még elolvastam a steinigbodai emelkedő megtalálását segítő ismertetőt, majd elhagytam a falut és sötétben tekertem tovább. Nem volt meleg; Splügenben (1457 m) 13 fokot mértem. Kb. 8 km múlva meg is érkeztem a leágazást jelentő Nufenen településre (ami érdekesmód a nem a környéken található Nufenen hágóúttal azonos néven szerepel). Steinigbodára 4,9 km-es átlagosan 10% meredek kaptató vezet. A hűs ellenére azt hiszem talán végig kevés öltözetben hajtottam, a 10%-os meredek úton termeltem ám a hőt. Egy idő után, talán 1700 métertől sűrű felhőben tekertem, néha bizony figyelnem kellett, nehogy egy hajtűkanyarban leszaladjak az aszfaltról.
Azt hiszem ez is olyan szituáció, amire nagyon sokan azt mondják: „-Ki az a hülye és ugyan mire jó neki éjjel, sötétben, ködben, a világ végén, keskeny hegyi úton 2000m fölé tekerni?”. Ha az ember nem tudja a hátteret, akár részben igaza is lehetne, ugyanakkor sok embernek vannak hülyeségei…. Ennyi erővel a sok hülye miért issza részegre magát, avagy mire jó berúgni, stb…. de sportteljesítményből is van hasonló értelmetlennek tűnő. Alapvetően persze nappal szeretek hegyekre tekerni és gyönyörködni, de 2012. nyári túrámban is volt kitűzött cél, amit feltétlen teljesíteni akartam: 4 konkrét emelkedőre mindenképp fel akartam jutni és mivel nem volt több szabim, kötött volt a hazaérkezés napja, nem volt más választás, mint az éji kerekezés. Aki persze autózik az emelkedők közt, az elkerülheti az éji tekerést, de az számomra olyan, mint az oxigénpalackos hegymászás. Nem véletlen hogy a hegymászók közt is különbséget tesznek az oxigénes és anélküli mászás közt. Mindegy: lényeg, hogy élvezzük a tekerést, ki így, ki amúgy: nehogy megbántsak vkit. Én jobb szeretem emígy Smile

A hűs és a kilométereken át felhős-ködös idő miatt talán kétszer álltam meg, így nem is hűltem le. Az utolsó kilométeren már erősebben éreztem a tehénszar szagát és úgy tűnt, hogy bizony az aszfalton a sötétebb foltok bizony éppen azok. Pár perccel éjfél után értem fel az aszfaltút végi épületekhez, ólakhoz; sajnos hiába világítottam körbe, semmiféle táblát nem találtam, így kénytelen vagyok elfogadni a quaeldich.de adatát, mely szerint 2049m-re jutottam fel. Ľ 1 múltán óvatos gurulásba, ereszkedésbe kezdtem a ködös sötét lejtőn: feljegyeztem: 18 perc alatt tettem meg az 5 km-es lejtőt. A völgyben jól esett visszaérni Splügenbe (1:10-20; még mindig 13 fok), ahol emlékem szerint talán újra bekaptam pár falatot, majd folytattam a hol sík, hol lejtős ereszkedést. A településen belül, ám annak szélén egyébként nyuszit láttam keresztül futni az úton. Érdemi történés már nem volt; gond nélkül értem vissza Thusisba, hajnali 2:25 percre. 3 óra táján, vagy azután aludtam el és ekkor még nem tudtam, hogy….

Back to top Go down
View user profile http://www.gyorgyigabor.hu
gyorgyigabor

avatar

Posts : 1117
Join date : 2007-09-26
Age : 40
Location : Budakalász, Hungary

PostSubject: Alpok - 2012 végső rész   Mon Jan 21, 2013 2:37 am

2012. július 20, péntek: Thusis – VONAT – Landquart – Küblis – St Änthonien – Bärgli (2137 m) – Küblis – Landquart – VONAT – Thusis = 84,1 km + 1672 m szintemelkedés
Túra során a nap végéig = 970,44 km + 19221 m szint

E napi program Bärgli (2137 m) felkeresése volt és este továbbhajtás valameddig Disentis felé, így nem terveztem sokáig aludni, ám hajnali 3 órai elalvásomkor még nem sejthettem, hogy a frissen megnyílt kempingben a munkagépek már reggel 7 órakor dolgozni kezdenek és ébresztenek. Az elmúlt napi 195 km és bő 3400m szintemelkedés után nem volt szerencsés dolog csupán 4 órát aludni, ráadásul egy újabb 2000 m felett végződő kaptató várt rám. Szakadozott felhős időre keltem fel.
Bärgli (2137 m) ugyan már 2011-es nyári túrám előtt is szerepelt a quaeldich.de emelkedőlistáján, azonban direkt hagytam ki, mivel úgy írták, hogy kb. 1650m-en végződik az aszfalt, amit „Recycling-Asphalt” vált fel. Őszi fórumos üzenetváltás során derült ki, hogy mégis aszfaltos 1650m felett is. Fel „kellett” hát keresnem, kíváncsi voltam a „Recycling-Asphalt”-ra. Sajnos a többi emelkedőtől kicsit távolabb esett, így – mivel tekertem már arrafelé is – Thusistól Landquartig – síkon, kb. 45 km-t vonatoztam és este is vissza.
Landquarttól ismerős úton hajtottam Küblis, Davos felé, 2010-ben a Fideriser Heubergéhez tekertem erre. Nem túl frissen, 20-23 km/ó-val kerekeztem és közben falatoztam picit. Küblisig bő 22 km-t hajtottam, ezalatt 300 métert emelkedett az út; ám az igazi emelkedő a településtől kezdődött. A quaeldich.de ismertetője csak St Äntonien-től ír róla és csak említi, hogy odáig is 13 km alatt 700m a szintemelkedés és azután következik a 7 km-es 9-10%-os végső szakasz. Információ miatt nagy hiba volt kihagynia az első 13 km-t, ugyanis így nem tudattam mi vár rám, bár így is, úgyis feltekertem volna. A 13km-re jutó 700m szintemelkedés csak bő 5%-os átlagmeredekséget jelent, ám valójában a 700m szintkülönbségből kb. 450 m az első 5 km-n jelentkezik, így ott is 9-12%-os meredekséggel kellett megküzdeni; nem is voltam boldog tőle.
A reggeli alapvetően felhős, de itt-ott szakadozott égbolt Küblisbe érve sem változott; ám itt-ott világosabb felhőzet miatt reménykedtem, hátha derülni fog. Letérés után egyből meredekkel kezdődött az út, ami ugyan rövid éjszaka és néhány óra alvás után nem igazán esett jól, ugyanakkor picit felpörgetett: a komoly izommunka véget vetett a tompultságnak. Nem tudtam, mi vár rám, de nem örültem, hogy kanyarról, kanyarra, egyenesről egyenesre tovább csak emelkedett a változatlan 10-13%-os meredekséggel. Morcos lettem: „-Ha 13km alatt kell a 700m szintemelkedés, akkor miért kell az elején felvinni úgy az utat ?”
Pany házainál, 1290méteren ért véget a durva szakasz, onnan kb. 4 km sík hegyoldali tekergés következett, majd közepesen meredek, völgyi kilométereken érkeztem St Äntonienbe (1400-1450 m). A település előtt 1-2 km-rel lehetett csak megpillantani a település mögötti hegyet, emelkedőm színhelyét: a táj semmi extrát nem adott, az út viszont felhők közé vezetett, mert a hegytető felhőbe bújt.
Maga Bärgli nem volt kiírva, helyette a Michelshof táblát, majd a 333-as montis út jelzését kellett követni. A hegyoldalban Nyugat felé haladva nem esett jól a hűs ellenszél. Már csupán 1 km-t követően egy közeli bringaüzlet jópofa tábláira lettem figyelmes: a folytatásban kb. bő fél km-nként követték egymást és minden szöveg a hegyi bringázás és edzettség körül forgott. Az első az volt (németül): „Edzettség helyett karbon ?” – a következő pedig: „Az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember rossz bringát hajtson!”
Mindössze 2 meredek km-t követően néhány ház mellett elhajtva értem az ismertető szerinti aszfaltút végéhez, amit Magyarországon erdészeti út minőségű, de szintén aszfaltút követett; semmi gond nem volt vele. Mivel a környező hegyeken 1800-2000 m körülre saccoltam a felhők „elhelyezkedését”, meglepett, amikor bőven az emelkedő első felén, 1650 m körül máris felhőbe hajtottam: „-Ez sem lesz panorámás tekerés!” – bezzeg 2-3 napja az Alpensüdseitén, az Alpok déli hegyein, napsütésben…. Kellett nekem ide jönni – gondolhatná más, de nem is járt ilyen az eszemben: ahhoz, hogy továbbra is nekem legyen a világhálón legbővebb bringás, 2000m feletti, aszfaltos emelkedőlistám (Bár valaki szerint ebben semmi különös nincs - nem nagy dolog - olyan ez, mint a fotelból mondani hogy azt a gólt még én is belőttem volna Smile ), ahhoz fel kellett keresnem ezt is; akár szép, akár rossz időben. Valamit valamiért….
Következtek az újabb jópofa táblácskák: „A fájdalmat öröm követi”, majd „Ameddig lélegzem, „a hegyeket ostromlom” (szabad fordítás) aztán „-Ha túl meredeknek érzed, akkor gyenge vagy!”. Tetszettek és feldobtak. Éppen fenyők között hajtottam az itt-ott hibásabb úton, amikor a felhőkből a ködölésnél erősebben csepegni kezdett.
Kilátás már semmi sem volt, csak szólt a zene a fülemben és fogyasztottam a kilométereket és figyeltem, hogy milyen magasan járok. Nem öröm persze, amikor az ember addig fel nem keresett hegyi úton teker és semmit sem lát, csak a ködöt és pár száz méter a látótávolság. De az elmúlt éjhez képest legalább világos volt  Ez ám az ok az örömre!  Ott viszont nem áztam.

A felhőfoszlányok közt néha azért erre-arra lehetett hegyoldalakat látni, valamerről tehénkolompolást hallani. Az utolsó táblácskák így szóltak: „A hegyen az 1. ellenség a testsúly (túlsúly)”, majd „A bringázás teszi erőssé a vádlit” – na igen, ezt tanusíthatom; sőt pontosítok: a hegyen, és vagy málhával történő bringázás teszi igazán formássá, szálkássá.
Miközben a ködben, felhőben homályosan feltűnt a cél, Bärgli 1-2 épülete, fa házikója, az utolsó tábla így szólt: „A panorámáról ne feledkezz el!” – na hát, az most piszkosul nincs….. – bosszankodtam (ott nem fogalmaztam ilyen visszafogottan). 16:20-kor 13 fokban értem fel Bärglihez, ahol elsőre nem is sikerült meglelnem a magasságot jelölő táblát (2137 m). Ez volt a 233. alkalom, hogy 2000m fölé tekertem bringával. Kilátás nem volt és más sem: ez is csak egy apró hegyi tanya, illetve még az sem volt, hiszen nem lakott ott senki.

Szerencsére a lejtőn még nem erősödött az eső, de itt-ott érdekes volt sűrű ködben ereszkedni a meredek hegyoldalon vezető úton. Figyelni kellett ! Alig hagytam el St Äntonient, az eső zuhogni kezdett, sőt egy ideig dörgött, nem túl közel villámlott is: pár km-t még siettem, aztán jobbnak láttam behúzódni egy buszmegállóba. 10-15 percig melegen tudtam tartani magam, akkorra enyhült az eső intenzitása, tovább gurulhattam….. mígnem kb. 5-7 km múlva megint félre kellett állnom a szakadó eső miatt. ... A Küblis – Landquart völgye fölötti hegyoldalban egy építés alatt álló ház erkélye alá húzódtam be és vártam….. és különböző testmozgásokkal igyekeztem melegen tartani magam – 13 fok volt. .....
Ez a nehéz az Alpokban: én másokhoz képest inkább több meleg ruhát viszek, de ha a 4 hosszúujjúból pl. elázik kettő, akkor már lehet, hogy nincs is elég egy hűs éjszakán…. Na jó, persze rövid mezt is lehet felvenni, de karra nem jut több.
A vonat miatt az időt is figyeltem, majd kb. 40 perc várakozás után folytattam utam; ekkor már a meredekebb és eléggé esős lejtőn bizony érezhetően fogyott a fékpofa: vizes lejtőkön kopik a leggyorsabban!. Hiába reméltem gyorsabban elvonuló esőt, egészen Landquartig már esőben hajthattam. Az egyik cipő beázása miatt kicsit már minden mindegy alapon, semmivel sem törődve egész jól tempóztam és nem is éreztem semmit a rövid éjem következményéből.
18:20 körülre értem vissza Landquartba, szerencsémre a vonat perceken belül jött és ment is tovább, de már én is rajta voltam. Bizony jól esett a meleg polár belsőjű téli sapka vizes fejemen.
Hasonlóan 2010-es svájci – olasz túrám Alpage Mandelon-i napjához, amikor Crans Montanán áztam bőrig és kaptam hideg esőt a nyakamba; a forró zuhany volt a legjobb a napban.

2012. július 21, szombat: Thusis – Bonaduz – Ilanz – Disentis – Oeralppass (2044 m) - Andermatt = 103,05 km + 1846 m szintemelkedés
Túra során a nap végéig = 1073,49 km + 21067 m szint

Jót tett, hogy már 11-kor lefeküdtem, mert tudtam eleget aludni a munkagépek 7 órás kezdéséig. Az eső még nem állt el, így várakoztam, jegyzeteltem…. A napi kötelező programot az Andermattig való eljutás jelentette az Oberalppasson át, ám 200-300 m plusz szintemelkedést vállalva fel akartam nézni Stöckli csodásnak ígért emelkedőjén és eredendően a Sustenpass (2224 m) is szerepelt a tervben, de erre idő szűkében, illetve az elmúlt napok és a front után már kevés esélyt láttam. A Sustenpass Svájc egyik igazán szép hágóútja, ahol 2006-ban esőben jártam, a felhők közt nem sokat láthattam, gyönyörködhettem, ezért szerettem volna visszatérni. Eredendően nem ígérkezett egy nehéz napnak.
11:10-kor el is hagytam a kempinget. Az ellenszél miatt szélfogó fölsőmet felvéve hajtottam Északnak, ám egy újabb kis eső miatt pár percre ezúttal is félreálltam. Noha eléggé szakadozott volt a felhőzet, itt-ott sütött a Nap, Bonaduzba érve (21 fok) újabb eső állított félre, ezúttal azonban összekötöttem a kellemest a hasznossal: egy fedett buszmegállóban megebédeltem közben, majd fél órát jegyzetelgettem, míg el nem állt. A frontnak elég lassan és nyögvenyelősen akaródzott elvonulnia.
Mivel – igaz a kitűzött 2000-es emelkedők felkeresésének céljából – én választottam, hogy visszatérek Svájcba, ahol már nem egyszer kaptam hűs, esős napokat, épp ott a buszmegállóban jutottam arra, hogy megkérem majd a barátaimat, hogy ha legközelebb képes lennék megint így dönteni, akkor a következő oklevél adásával figyelmeztessenek hibámra: „-Gratulálunk, ön megérdemli a vállaltan lúzer címet!”. De hogy többet elő ne fordulhasson, hogy Svájcba, az Alpennnordseitére tévedek, a kéménybe is véshetném ezt.
Kb. ˝ 2-kor Bonaduzt elhagyva lankás fenyőerdei úton folytattam kerékpártúrámat. A völgy túloldali emelkedőt, Flims felé már ismertem (hosszan meredek), ám ezt nem. Persze idővel rájöttem, hogy rossz a memóriám, ugyanis 2006-ban Péterrel az ellenkező irányban kerekeztünk ott.
Nagyon kellemes út volt: csendes, békés. Váratlanul tábla jelezte, hogy a Rajna szurdok következik : néhány km elég meredek km előzte meg, de nem bántam. A szurdokot körülölelő sziklák, magas hegyek oldalában haladt a kocsiút, csodás panorámát nyújtva a mélyben zubogó folyóra és az ott elhaladó vasútvonalra: jól mutatott a piros szerelvény !
Homályosan rémlett, emlékeztem, hogy jártam már itt – 2006-ban, Péterrel. A folytatásban volt még egy kis mászás, ám utána szerencsére a kocsiút elég korrektül, minimális hullámzással ereszkedett 944 méterről a 700m-en fekvő Ilanzig, amely első házainál újabb eső „űzött” gyorsan fedél alá.
Ütemtervem szerinti következő „pihenőhelyig”, Disentisig (1130 m) 28 km állt előttem, úgy-ahogy onnan kezdődött az Oberalppass (2044 m) hágóút meredekebb része. A kezdeti 10-15 kilométer alig érezhetően emelkedett, jól haladtam, utána 3-4% meredekséggel folytatódott. Közben a völgy oldali hegyeken hol itt, hol ott láttam esőt, pár percre engem is elkapott, megint. 15 km tekerés után már jól esett volna kicsit megállni, de pár csepp eső miatt csak húztam még….
Disentisben már az Oberalppass felé letérve szitáló esőben hajtva kerestem fedett helyet, hogy legyen hol vacsorám elfogyasztani. A települést már elő-elbukkanó napfényben hagytam el, sőt a közeli részben késődélutáni fények által megsütött hegyek már azt sejtették: végre végleg elvonult a front és eljött a napsütés ideje. „-Talán szép, napsütéses, est tekerésem lesz…” – gondoltam. ...A hágóút végső néhány kilométeréhez és a végső – már esős - hegyoldal felé közeledve az autók szélvédőit kezdtem figyelni: törlik-e és cseppes-e? Egy bringaszállító autót meglátva és arra is gondolva, hogy mi vár rám, magamban megjegyeztem: „-Hát így azért egészen más a hágón átkelni: meleg, fűtött autóban, szélvédő mögül…” Míg tehettem, még megálltam, elővettem az esőruháimat és betakartam a csomagokat, majd felkészülten hajtottam tovább. Az utolsó 5 km-en, 1600m fölött már esőben pedáloztam a 7-8%-os meredek hágóúton.
Míg szinte egész nap gyenge hátszél segített, a hágóút fölső részén az eső mellett erős ellenszél fogadott. Már csak ez hiányzott! Mivel a frontnak rég el kellett volna mennie (és egész nap keleti szél támogatott), teljesen úgy éreztem, hogy az időjárás, az égiek újabb próbatételnek tesznek ki, újabb leküzdendő akadályokat küldenek elém. Ilyenkor egyfelől kiakadok, hiszen 2010 előtt rendben levő túráim voltak, nem voltak tele nehezítő körülményekkel, másfelől mindig biztos vagyok benne, hogy bármi áron is, de leküzdöm őket. Ismerem magam. „Egy Györgyi Gábort nem ilyen könnyű megállítani! A név kötelez Smile” Az erős szél ellenére fölül a rövid mez fölött csak a szélfogó hosszúujjút viseltem, afölött már a dzseki következett; egyfelől tekerés közben nem fáztam, illetve nagyon figyeltem, hogy lehetőleg minél több ruhám (így ez 3 hosszúujjút jelenthetett) szárazon maradjon, hiszen leghidegebb éjemet vártam. Illetve várta a fene…! Andermatt nem a melegről híres, hiszen 1444m-en fekszik, körbevéve nagy hegyekkel és 2000m feletti hágóutakkal.

Az esős, erős ellenszeles emelkedőn, hogy torkom védjem, dzsekim kapucnija alatt a nyaki részt szám elé húztam és leszegett fejjel igyekeztem nem a kinti hideg levegőt belélegezni. Az út szerpentines jellegéből adódóan egyik irányban küzdöttem esővel széllel, míg a kanyar után a hátszelet élvezve, könnyedén pedáloztam az újabb hajtűkanyarig;. Egyik kanyarban meg is örökítettem az időjárással, az égiekkel való megnyilvánulásomat: „-Ha el akarsz kapni, küldjél lavinát!” – kiabáltam; gondolván arra, hogy még ez az eső és ellenszél sem állíthat meg. A tetőhöz közeledve egy ideális helyen még videóm letéve is megörökítettem leszegett fejjel, arcomat is védő esőöltözetben történő felfelé tekerésemet.

21 óra tájban értem fel a 2046m magas Oberalppassra, mely elején meglepő tábla tűnt fel: Rheinquelle, azaz Rajna forrás. Mint írtam, bizony meglepőmód tényleg itt eredhet a hatalmas folyó. A nyeregbe érve hangosan adtam az „égiek”, az „ellenerő” tudtára véleményem: „-Na ki győzött….? " – bizony elegem volt a sorozatos rossz időből. Másfelől lehet, hogy az Alpennordseitén el kell fogadni, hogy a felénél is kisebb a valószínűsége, hogy jó időt fogjon ki az ember ? Az emelkedő miatt nem éreztem, hogy mennyire van hideg, mindenesetre este a sátorban az adatokat visszanézve kiderült: 4, azaz négy Celcius fok volt az Oberalppasson. Ezért is volt bennem a düh: ilyen időben, hegyen, fölfelé tekerni, majd onnan lejtőzni….. – nem a legkellemesebb. De nem lehetett megállítani !
Mivel többet nem szándékozom visszatérni az Alpennordseitére, azzal búcsúztam az Alpoktól, hogy a Sustenpasst nem láttam szép időben, másnap ugyanis már a Gotthardot vártam, hogy mielőbb visszatérjek a melegebb, Dél-Svájci vidékre.
A lejtőn már nem esett, de azért a vizes aszfalton jó volt vigyázni. A szerpentines lejtőn ereszkedve 3-500 méterrel lentebb Andermatt fényeit láthattam. A település ismerős kempingjében szitáló esőben állítottam sátrat, majd kíváncsian néztem meg a túra adatait: Oberalppass 4 Celsius fok, picit később a sátorban pedig 8 Celcius fok !
Bizony jól esett a forró zuhany; közben pedig egy fűtőtesten télisapkám szárítottam. Éjszakára 2 meleg és 2 sima zoknit, 3 nadrágot, egy rövid mezt, majd 4 fölsőt vettem magamra… persze erre jött még a hálózsák. Éjfél tájban aludtam el.



2012. július 22, vasárnap: Andermatt – Passo san Gottardo (2105 m) – Passo Scimfuss (2242 m) – Airolo – Bellinzona - Maccagno = 135,72 km + 1200 m szintemelkedés
Túra során a nap végéig = 1209,21 km + 22267 m szint

8 óra tájban bíztató időre ébredtem: az Andermattot körülölelő hegyek többségén, vagy derekánál részben napsüttte felhők tanyáztak, de köztük, felettem szakadozott felhők közt imitt-amott sütött a Nap. „Ahogy emelkedik a Nap, úgy oszlanak szét a felhők és csodás idő lesz” – gondoltam, hogy egyértelműen ez következik. Sajnos nem tudtam teljesen jókedvvel kezdeni a napot, ugyanis megváltozott hanggal és torokfájással ébredtem, ráadásul idővel kiderült, hogy alig vittem magammal gyógyszert, vagy hasonlót. Sátorbontásom előtt nem sokkal rövid időre újra csepegni kezdett az eső, így kis időt jegyzeteléssel töltöttem még, ám sokat nem várhattam. A nem túl hosszúnak remélt eső kapcsán meg is jegyeztem: „-Próbálkozhatsz még, de kár a gőzért…. Mondtam már tegnap, lavinát küldj, ha meg akarsz állítani!”
˝ 11 tájban végül esőruhában hagytam el a kempinget; kulacsaimba persze forró vízzel.
A Gotthard hágóúton eddig kétszer jártam: először még 2005-ben: málhával és odafent hűsben, míg elmúlt évben 2011-ben málha nélkül, erős szélben, hideg, kellemetlen időben; mindkétszer Dél felől. Ezúttal Észak felől kapaszkodtam fel rá, meglepő és érthetetlenül nagy autóforgalomban. Nem értettem, mi történhetett…… ugyanakkor később, délután a déli oldalán már láttam dugót az autópályán: talán lezárhatták a Gotthard alagutat, vagy valami szünidei dolog lehetett az ok ? Mindenesetre a hágóút nagy forgalma is megerősítette, amit szintén nem szeretek Svájcban: az Alpokban itt a legnagyobb a motorizált forgalom. Bár a Gotthard hágóúton (2109 m) keltem át, mégsem ez volt igazán amiért erre vezetett a túrám, hanem a kevés bringás, inkább csak a helyiek és a szakértők által ismert, közeli Scimfuss hágó (2242 m), mely az utolsó még hiányzó aszfaltos 2000-est jelentette az Alpokban. 2011-ben jártam már itt, fel is kerestem volna, ám egyszercsak véget ért az aszfalt és erről megbizonyosodván, vissza is fordultam (a közeli Lago della Sellát azért felkerestem). Akkor sajnos elfeledkeztem a neten is talált fotókról, hogy bizony feljebb mégis aszfaltos az emelkedő. 2012-ben a hiányzó 1 km (! – ez az eltökéltség és maximalizmus!) miatt tértem vissza, hogy útközben ki is derítsem, mi is a pontos helyzet az úttal. Hasonló történt 2011-ben is: akkor is volt, ahol 1700 m-t másztam, hogy 1 km-n új utat tekerhessek: Dosso Galli.
Mikor a kempinget elhagytam, érezvén az északi szelet, reméltem, hogy meg fog maradni, hiszen nem csak a Gotthard hágóm fölfelé, de később Bellinzona felé hosszan segíthetett. Kb. 2000 méteren már többnyire napos időben álltam meg pár percre; az út mellől nem csupán egy, hanem több mormotát is filmezhettem; most először ráadásul kapcsolatukból is láttam valamit, nem csak magánzókkal volt dolgom. El sem szaladtak; hagyták magukat filmezni.

A Gotthard hágóra érve a szél ugyan nem múlt, ám látszott, hogy ez a hegysor jelenti a választóvonalat az Alpok északi és déli oldala közt: a felhők nemigen tudtak továbbmenni Dél felé; a hegysortól Délre jobb idő volt; itt tértem vissza az Alpensüdseitére. Az időjárást jól mutatja, ahogy az emberek menekültek a hágó épületébe, illetve hogy odakint forralt bort árultak. Gyors nassi és müzliszelet falatozás után letértem a 2011-es túrámról ismert hegyi mellékútra a Lago della Sella és a Scimfuss hágó felé. Noha a hegy déli oldalán pedáloztam – és szép kilátás nyílt vissza a hágóra – teljesen váratlanul egy gyors zápor kapott el; épp rákészültem, mire 5 percen belül el is tűnt. Jól tette  Ismerős kilométereken, hullámzással érkeztem vissza egy év után oda, ahol a mezőgazdasági épülettől nem messze elfogyott az aszfaltút: „-Kíváncsi vagyok, hogy folytatódik…” – és tekertem tovább. Mindössze 300 métert kellett volna 2011-ben továbbhajtanom, azután újra aszfaltúton pedálozhattam és gyönyörködhettem, mert bizony volt ám miben.
Ez is szuper (csak széles) fotó:
https://lh3.googleusercontent.com/-Cm33DOuy5ew/UD_0nYrK0vI/AAAAAAAAHsU/wk5PFq7urEo/s912/20120722_Gotth_Scimfus_k.JPG

Az újra aszfaltos szakasztól bő kilométeren át tartott még az emelkedő – közben a panoráma egyre bővebb lett - , mígnem 2242 m magasan el nem érte tetőpontját, ahonnan a lejtő már földút volt és ahonnan ritkán látható csodás kilátást lehetett élvezni: a Gotthard hágó környékétől (ahol már szintén csak bárányfelhők voltak az égen) a Nufenen hágó völgyén át követték egymást a hegyek, havasok, sziklák egészen a Bellinzona felé tartó Valle Leventinán át a keleti irányba emelkedő kevéssé ismert hegyekig. Több, mint 180 fokos panoráma; alattam pedig Airoló házait és forgalmát láthattam, ha lenéztem az 1000m-rel alattam fekvő völgybe Ez volt ám a túrának a szép zárása: ilyen csodás hágón …. bár pontosítva: noha Passo Scimfussnak hívják, földrajzilag ez nem hágó, ugyanis nem nyeregben éri el tetőpontját, sőt nincs is a közelben semmiféle nyereg.
Érdekes volt, hogy véletlenül épp a málhás túraszakasz első és tulajdonképpeni utolsó (ha a másnapi reptérhez kerekezést már nem túranapnak számolom) napjára jutott a két legszebb kilátóhely: a Penegal és a Passo Scimfuss.

Tavaly, 2011-ben Délről a macskaköves, híres szerpentinrengetegen, a Val Bedrettóban kapaszkodtam fel erős, hűvös szélben a hágóra és lepett meg, hogy míg fölfelé tilos a 2*1 sávos autóúton a bringázás, addig a lejtő erejéig (igaz kb. 1500 m-ig csak) ráengedik a kerekeseket a gyors útra. Az elején szokás szerint megálltam megörökíteni a hajtűkanyar-rengetegre nyíló kilátást, majd jöhetett a gurulás, melyen az alagutat elhagyva bizony néhol nagyon erősen kellett fogni a kormányt, mert nagyon erős szél próbált felborítani. Nem volt veszélytelen. Fél 4 után értem le Airolóba, ahonnan a Bellinzónába tartó lejtőn hamar melegebb részre érve végre nekivetkőzhettem: magam mögött hagytam a hűvös Alpokat és visszatértem a nyárba. Ismerős úton igyekeztem; hátszél segítette utam.

Nagyon hasonló nap volt ez, mint egy éve; szintén vasárnap (Svájcban a boltok zárva vannak ekkor), így ugyanannál a benzinkútnál vásároltam baguettet és péksütit, ahol 2011-ben. Főúton hajtottam tovább, ám később kerékpárúton tekertem Bellinzona központjáig, onnan kifelé pedig már tábla terelt le a DNY-nak tartó autóútról. Ismertem a környéket, így tudtam, hogy a Lago Maggiorétől ÉK-re a két hegysor közt elterülő sík részen, mezőgazdasági területen bringaút, vagy bringautak is haladnak a tó felé, hát még mezőgazdasági utak. Ilyenen sikerült nyugodtan kerekeznem, majd kb. 5-7 km múlva a főútra visszatérnem; ott már lehetett.
Igazán élveztem a délszaki, itt-ott pálmák, vagy leánderek, örökzöldek kísérte úton, lapos esti fények közepette való kerekezést.
Kb. 20 km-t kellett a vízparton Maccagnóig hajtanom, hol foglalt hely várt a tóparti kempingben. Újfent világossal érkeztem meg aktuális napi éjszakázóhelyemre, így sátorállítás után naplemente táján sétálhattam le a békés tópartra magamba szívni az esti hangulatot: kisebb csoport énekelt, mások kocogtak, vagy a közelben sétáltak, míg fél kilométerrel odébb elballagva fiatalok épp nyári bulislágerre ropták a táncot; Michel Telo: Ai se eu te pego.
A tóparton sétálva e nyugodt este ideális, sőt tökéletes volt a túra lezárására: hangulatos helyen ballagva, gondolkodva, az emlékezetes napokra, órákra visszagondolva. Este időben nyugovóra tértem, hogy másnap magam kialudva gond nélkül, időben a reptérre érhessek. Sajnos torokfájásom nem múlt el.


2012. július 23, hétfő: Maccagno – Luino – Ponte Tresa – Ponte Ceresio – Varese (kevergés) – Gallarate – Malpensa reptér – REPÜLÉS – Schwechat – Bruck – VONAT _ Bp – Budakalász = 113,1 km + 676 m szintemelkedés
Nem volt jó éjem; ugyanis a torokfájás köhögésbe torkollott, amire fel is ébredtem. 8:30 helyett végül 8:54-kor hagytam el a kempinget, ám nem éreztem ezt gondnak, hiszen repülőm 15:05-kor indult Milano Malpensa repteréről, ezért ˝ 1 - 13 órára elégnek éreztem odaérni. Csak kb. 80 km tekerés várt rám a reptérig. A következő tóparti kisvárosban sikerült egyből 5-8 percet vesztenem egy kis eltévedéssel. A térkép szerint hiába patak mentén vezet az utam a luganói tópartig, mégis azonnal kb. 100 métert emelkedtem, sőt a luganói tóparton 80 méterrel magasabban is találtam magam, mint kempingemnél. A vízparton aranyos kiskacsákat filmeztem. Direkt választottam ezt az utat Varese felé; látni akartam a luganói tó környéki meredek hegyeket is. Mivel Dél, a reptér felé összesen több, mint 200 m szintkülönbség leadásával számoltam, illetve emlékeim alapján is úgy rémlett, hogy már Varese is a síkság szélén van, így enyhén lejtő utat vártam, ám csalódnom kellett. Újfent, mint pár napja Thusis felé: noha az útnak a magassági adatok alapján lejtenie kellett volna, lépcsőzetesen emelkedett; mindig több volt a fölfelé, mint a lefelé. Egészen 418m magasra fel kellett tekernem és persze egyre mérgesebb, idegesebb lettem; az emelkedő ugyanis nem igazán segítette, hogy gyorsan haladjak a reptér felé. Lassan már az idő miatt is aggódni kezdtem, bár az órát még nem nagyon néztem. Még…
Végül egy Vareset elkerülő útra sikerült akadnom, amely lejtőjén megindult az enyhe ereszkedés… mígnem tábla jelezte, hogy egyenesen bringával tilos tovább, az autópályára menni. Tipikus volt… előre nem hogy jelezték volna… így egy másik utat választva mászhattam vissza Varesebe, fölfelé…. A percek pedig peregtek. Varese központjában sem volt könnyű megtalálni végre a Gallarate, illetve a reptér felé vezető utat, de néhány perc veszteséget követően csak sikerült; ekkortól már tisztában voltam vele, hogy igazán sietni kell, így magas adrenalin szinttel robogtam, ha lehetett. Végre a reptér felé vezető úton pedálozhattam….. mígnem egy tábla választás elé állított: Gallarate felé jelölte a repteret, vagy menjek Somma Lombardo felé ? Távban alig írt különbséget vagy néztem különbséget a két út közt a térképen a reptérig, haboztam: melyik a jó választás ? Végül a tábla által is Gallarate felé jelzett „reptéri” utat választottam; 2 km múlva tábla jelezte: Gallarate 16 km. Nem sokkal később, enyhe lejtőt követően már csak 14 km…. – óh, fél óra csak… - gondoltam naívan. Pár perc múlva megint 14 km-t írt… - Nono!
Számolgatni kezdtem: Gallaratétől is kell még tán legalább 20 percet tekerni, így leghamarabb Ľ - ˝ 2-re érhettem a reptérre. Emlékem szerint még egy alkalommal írta rosszul a távot a tábla, így mintha tán 3-4 km-rel is több lett volna a táv, mint elején írta. Rosszul választottam.
Az utolsó 6 km alig lejtett már; egyébként málhás bringám ellenére kb. 30 km/ó-val igyekeztem a város felé. Valahonnan egy világbajnoki mezes (lehet venni ilyet) srác került elém: jó fej volt: úgy gondolta, elém áll vezetni…. Segítőkész volt, de 2 km/ó-val tudtam volna erősebben menni, ám ha már segített és majdnem jó volt a tempó, inkább nem előztem meg. Városban kérdezősködés után... hamarosan rátaláltam a reptér felé vezető - szűk két héttel korábban megismert - főútra. Végre tempózhattam ismét. A város szélén tábla jelezte: a reptér 10 km. Micsoda ???? De hisz Varese után 22 km-re írták (vagy azt autópályán értették, csak nem jelezték ?), így meg már 30-nál is több lesz !!! Jól átcseszték a fejem! A városból kiérve utam egyenesen egy autópályába torkollott. Annyira késő volt már (1/2 2 tájban és ehhez adhattam még hozzá a 10 km-re számolt 25 percet), hogy szóba sem jöhetett, hogy más utat keresgéljek: „-Óh, add, hogy e néhány km-en ne jöjjön rendőr !”
Aztán kb. 5 km után megérkezett a rendőrautó.
Persze határozott hangon megkaptam, hogy tilos ott tekerni, de – ahogy Spanyolországban egy vétlen helyzetben is ki tudtam magyarázni magam – ezúttal is sikerült megvédeni magam, hogy rákeveredtem az útra és persze amint lehet, már megyek is le az autópályáról. Elmondtam, hogy sietek a reptérre és a kinyomtatott foglalást mutatva a sünök is rájöhettek, hogy elég szűkös az idő. Kb. 2-3 perc ment el a semmire, hiába vetettem fel, amit Spanyolországban megtettek a rendőrök, hogy őket követve „védtek” a lehajtóig, a zsernyákok gondolkodtak 
Végül mégis az lett, hogy a kb. 1,5km-re levő Terminal 2-höz vezető kijáratnál le kellett hajtanom, majd – mondták: a Terminal 2-től busszal átmehetek a Terminal 1-be. újabb kérdezősködés következett és mire eljutottam a buszhoz (2-3 perc), a sofőr elzárkózott, hogy ő vigyen át; .... de legalább megtudtam, hogy az épület mögött megy az összekötő út a Terminal 1-hez. Hajtottam, ahogy bírtam….. 30 km/ó fölött, málhával ! Végül 13:45-kor 1 óra 20 perccel a repcsi indulása előtt érkeztem meg a megfelelő Terminalhoz. Brutális ! Mégsem estem kétségbe, hiszen 2011-ben, elmúlt évben is hasonló szituációba kerültem, egy félreértett kitáblázás, majd további elkeverés miatt.
Első dolgom izzadt mezem az előkészített tisztára cserélése volt. Tavaly is, most is éppen csak a legszükségesebbeket tettem meg a bringán; pedálok levétele, kormány elfordítás, kerekek leeresztése és nyereg lefóliázása (durranófóliával); sem a kormányt nem volt idő védeni, sem a kormánytáska adaptert, stb.

A bringát tolva, a cuccokkal a kezemben (majd leszakadt az ujjam) rohantam a check inhez (kb. 14:05 – így 1 óra a felszállásig). Ám naív voltam, hogy azt hittem véget ért a kálváriám.
Bár nyugodtan készültem a csomagok és a bringa feladására (bőven utolsóként, hisz már ember nem volt ott), ám a srác telefonálni kezdett, hiába mondtam, hogy odaúton az airberlinnél nem kellett befóliázni a bringát. Megerősítést kapott és küldött is a fóliázóba – annak ellenére, hogy bőven késében voltam. Kb. 5 perc is elment, mire sorra kerültem és a srác mondta, hogy menjek a szomszéd, másik fóliázóhoz. „-Barom ! (elnézést az állatoktól) Nem szólhattál volna 5 perccel hamarabb ?” Átrohantam ...Csak forgatták a bringát és tekerték a fóliát….. – kb. 20 EUR-t kértek érte. Durva ! Rohantam vissza a check-inhez, aki – tudtam erről – a két plusz csomag miatt küldött az airberlin pulthoz a pótdíjat befizetni. Rohanás…. Keresés, hol is van….. a hölgy meg is jegyezte: „-talán / bezárt már a check-in. Késő van!” Mire én enyhe ingerültséggel, de próbálva udvarias maradni: „-Elnézést, de fóliáztatni küldtek, noha idefelé nem kellett.” Az alapos adminisztrálás kb. 5 percig tartott, utána fizethettem. A check inhez visszaérve a sráctól megkaptam a papírokat és mondta: rohanjak a bringával túloldalt levő Bulky baggage „beadóhoz”, aztán rohanás a személyi vizsgáláshoz. Mivel be volt fóliázva a kerékpár, nem guríthattam, hanem felemelve kellett „cipelnem”, kb. 200-300 méteren át. Nagyon megmaradt emlékként, ahogy megéhezve, energia híján, utolsó erőtartalékaimat felhasználva rohantam keresztül nagy aulán és néha-néha cipekedve nem bírtam a futást; gyenge voltam; erőm végére értem.
Időben odaértem a beszálláshoz; kb. 3 perc múlva lehetett megkezdeni a repülőhöz „vonulást”, addigra vissza is jöttem a mosdóból. Idegileg annyira lefárasztott a küzdelem, az újabb és újabb nehézségek, amiket le kellett küzdenem, hogy annyira elegem lett, hogy még a repülőúton való filmezéstől is elment a kedvem. Hihetetlen, de még a felszállás sem nagyon tudott lázba hozni. Visszagondolva az elmúlt 2-3 órára….hogy min mentem keresztül. Épp még felszállás előtt a twitterre küldött üzenetem mindent kifejezett: „Aki tudja, miket küzdöttem tavaly a milanói repcsi eléréséért, felszáll-ért, az vegye annak a másfélszeresét!”

Mivel a legvégén adtam be a bringát is, úgy voltam vele, kész csoda lesz, ha minden cuccom rendben megérkezik Bécsbe.
A repülőút során lassan megnyugodtam, amiben hamar segített az elképesztő panoráma – éppen arra a tájra, amelyen délelőtt tekertem. Felismertem Varesét, a Luganói tavat és tőle ÉNY-ra a Lago Maggiorét. Sajnáltam, hogy eltettem a videót; de talán ez sem volt véletlen, hogy így alakult; ám legalább elértem a repcsit; újra leküzdöttem az akadályokat. És bizony ilyen brutális kaland után már nem csak az Alpennordseitéra mondtam, hogy többet nem akarok oda menni, hanem már a Milanói reptérre is.
Bécsbe érkezve már nem volt gondom; megjött minden cucc; a milanói kevés szerelésnek és a bringa megfelelő kezelésének köszönhetően (nem lett sérülése) gyorsan útra kész lett (17:30). ....Mikor Hegyeshalomnál áttoltam bringám a bringaszállító részhez, ott egy bringás csapatba botlottam. Idővel egyikük pólójáról felismertem, hogy Szélvészékről van szó és hogy most érkezhettek haza az Alpokban tett túrájukról, de egy ideig még jegyzetelni akartam. Szélvész, a 60 év feletti kerékpárúrázó egyike azoknak, akikkel még első komolyabb alpesi túráim idején kerültem kapcsolatba az interneten, ugyanis nem sok magyar bringás járt rendszeresen magas hágókra. Mindketten komoly hegyi bringatúrázók és úttörők voltunk; tiszteljük egymást ! Az utolsó másfél órában már csatlakoztam hozzájuk és hazaúton megosztottuk több mint egy évtizedes alpesi és másfelé tett külföldi túráink emlékezetesebb kalandjait. Megfelelő befejezése volt az Alpokban tett kerékpártúráim sorának.

A túra kezdőlapja itt van; innen a feltett videók is elérhetőek:
http://gyorgyigabor.hu/2012_MGrappa_Alpok2.html

E túra végére elért Alpok& Pireneusok 2000-eseit tartalmazó teljes lista (azóta a quaeldich.de-re újabb 2 került fel, de már nem érdekel):
http://www.gyorgyigabor.hu/GYG_osszes_hago.php
(csak a 2000m feletti lista van frissítve, az az alattiak jó pár éve nem.)
Olyan lenne, mint a mókuskerék.... sosincs vége.

Back to top Go down
View user profile http://www.gyorgyigabor.hu
gyorgyigabor

avatar

Posts : 1117
Join date : 2007-09-26
Age : 40
Location : Budakalász, Hungary

PostSubject: Andalúzia 2012 '   Tue Jan 22, 2013 12:55 am

Végül pedig megosztom az Andalúziában tett túráról írt rövid verziót, de 5 nap esetében már a hosszabb verzió fent van a honlapon is; a többi is követi hamarosan.

Alapvetően részben véletlenül adódott, hogy Andalúziába is mentem 11 napot tekerni és felkerestem a Pico Veleta csúcsát (3394 m), de amint képbe került meglett a motiváció is: a róla látott csodás fotósorozat megerősítette, hogy ez a legszebbek egyike is lehet.
Illetve úgy éreztem ez lehet még az egyetlen támadható pontom, azoknál akik ebben-abban szeretnének legyőzni; meg illet is, hogy feltekerjek Európa legmagasabbra vezető aszfaltútján.
Bővebb bevezetés és a feltöltött 5 nap részletesebb élményei
erről a linkről elérhetőek.

2012.augusztus 10, péntek – 1. nap: Győr – VONAT – Gramatneusiedl – REPÜLÉS – Malaga – Gibralfaro - Puerto del Leon felé (530 m-ig) – Malaga – Benajarafe, Vale Niza kemping = 109,52 km + 1053 m szint
Győrben ébredve korai vonattal érkeztem Gramatneusiedlbe, majd onnan egy órányi tekeréssel a schwechati reptérre. A repülőbe lépbe, helyem elfoglalva a pár soronként lenyitott kis képernyők kellemes meglepetést okoztak, egyúttal a Kanári szigeteki repülésemet idézték vissza: akkor volt ilyenben részem; a kis képernyőkön ugyanis folyamatosan mutatják hogy épp hol járunk, milyen magasan, milyen sebességgel repülünk, hány fok van kint, hány km van még hátra, stb. A repülés során gyönyörű tiszta időben élvezhettem az Alpok látványát; sok hegycsúcsot, völgyet, tájegységet felismertem, ahol már mind kerékpároztam. Többek között láttam az Ortles hósipkáját, Comói tavat, Lago Maggiore-t (ahol júniusi túrám befejeztem), aztán picit később tisztán látható volt Európa legmagasabb hegycsúcsa, a Mont Blanc, majd következett a Francia Alpok déli vége, a Bonette környéke. Marseille-t elhagyva értünk ki a Földköz tenger fölé, ám jól láthattam a bringával 7-szer „leküzdött”, legendás Mont Ventoux-t, majd kis idő múlva már a Pireneusok déli végének örülhettem: annak a helynek, ahol 2007-ben Péterrel első magyarokként befejeztük a Raid Pyrenéen kihívást, a Pireneusok végigtekerését az óceántól a Földközi tengerig. A Sierra Nevadát, ezen túrám kiemelt hegységét sajnos nem láthattam; vagy fölötte repülőnk, vagy a repcsi túlsó oldaláról láthatták az ott ülők. Kissé meglepett, hogy az utóbbi napokban tapasztalt köhögés már a repülőn (stressz elmúltával ?) jelentősen csökkent.
15 órakor landoltunk Malagában; több év után érkeztem ismeretlen reptérre, ahonnan kb. 1 óra múlva kellemes 31 fokban nekivágtam Malagának. Alig hagytam el a repteret, máris pattanást hallottam a hátsó kerék felől; az első elpattant küllőmnek még nem volt következménye, a keréken alig lehetett észrevenni; így nem zavartattam magam. Eltévedés miatt legalább fél órányi bolyongást követően találtam csak le a part menti sétányra, majd kerékpárúton Malagába, mely látképét nagyban rondította a központ előtti darurengeteg. A Gibralfaro (város fölötti hegyen épült vár) felé vezető utat könnyen megtaláltam; ki is volt táblázva. Odafentről szép panoráma nyílt a városra és az öbölre.
A központba visszatérve közepesen részletes térkép szerint, de konkrétan az utcákat tekintve már megérzés alapján kerestem a BIG listás Puerto del Leon (940 m) felé induló kaptatót. Egy tévesztésnek köszönhetően a hegy jobb és bal oldalán is próbálkoztam, ám végül egy helyi lakos vezetett az emelkedő helyes utcájához autójával. A nagyrészt egyenletesen, 6%-os meredek út gyakran nyújtott szép panorámát a tengerparti városra, ám este fél 8 ellenére kegyetlen kánikula volt; ömlött rólam az izzadtság; a kabócák is hangosan sípoltak. Útközben hol klassz mediterrán növénynek, vagy a Kanári szigetekre emlékeztető kaktuszoknak örültem, egy idő után viszont már egy érdekes természeti jelenség nyűgözött le: a tenger fölötti pára ködöt, felhőt alkotva kb. 50m-es magasságig belepte a tengert és így a kikötő darujaiból csak a legmagasabbak törtek át rajta; azon kívül a város nagy részét (mert ott már nincs tenger) viszont – köd, felhő híján látni lehetett. Az emelkedő keresésével a városban elvesztett másfél óra miatt útközben többször is töprengtem, hogy mitévő legyek. Bár naplementére felérhettem volna a 940 m magas tetőre, 500m felett egy kilátópontot elhagyva mégis a visszafordulás mellett döntöttem: nem az ilyen kis BIG-eken múlik, hogy ki a legény a gáton a hegyek közt; különben is, még bő 30 km tengerparti tekerés vár rám az első kempingig – vélekedtem. Élvezni akartam a túrát egy .....versengés helyett (ahol semmit sem számít, hogy egy listán szereplő emelkedő 200 m magas bucka, vagy 1500m szintkülönbségű kaptató. EZ volt az egyetlen, ahol még ezen bosszankodtam, aztán már más kötött le :-) )
A folytatásban – fülemben kellemes ütemet adó zenével - már szürkületben, illetve sötétben tekertem az este nyüzsgő életet élő Malaga közeli, turistákkal teli falvakon át. Rincon de la Victoria központjában megálltam egy kis szusszanásra és energiabevitelre, ekkor tűnt fel, hogy a párás levegőben bizony ruhám és sebességmérőm is nedves lett. Az összeépült településeket követően klassz volt éjjel 11 órakor tök sötétben is a tenger mellett hajtani; halvány fény érte már csak a vízfelületet, de láthattam az enyhe hullámokat. Remélem a kedves olvasó is el tudja képzelni, amint a sötétben hajtva balról süt a fény, jobbról pedig méterekre tőlem a tenger hullámzik. Jó érzés volt a Földközi tenger mellett kerekezni.
A kempinget megtalálva, sátorállítás és kis falatozást követően éjfél után tértem nyugovóra.



2012.augusztus 11, szombat – 2. nap: Benajarafe – Nerja – Almunecar – Puerto Motril, kemping – Almunecar – Mirador de Cabra Montes – Almunecar – Puerto Motril = 169,27 km + 2036 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 278,8 km + 3089 m szintemelkedés

A Földközi tenger partjától kb. 50 méterre, a Costa del Sol-on ébredtem, ám reggel fél 9 tájban mégsem napos, hanem még ködös arcát mutatta a tengerpart. A kempinget elhagyva tán egy órát is tekertem, mire oszladozni kezdett a pára és örülhettem a napsütésnek. A tenger mentén haladva nem éreztem kellemetlennek a meleget, sőt kellemes idő volt; később viszont megtudtam, hogy az ember alig hagyja el a tengerpartot, azonnal megüti a forróság. Meglepőmód sokan kerekeztek az úton, kifejezetten bringás csoportokat is láttam; egyikükön éreztem is, hogy keménynek akarják mutatni magukat, ám később mégis elhúztam mellettük, amikor beszélgetősebbre vették a figurát; nem is tudták elviselni; később elém is kerültek. Kíváncsi voltam, hogy vajon a későbbiekben, a hegyek közt is találkozom-e majd ennyi bringással, ám természetesen ott erősen megritkultak. A táj Nerjától lett igazán szép; onnantól enyhén hullámzott is, ráadásul nagy meglepetést okozva újabb természeti csodával (számomra legalábbis) lepett meg: hiába csak 60-70 méter magasan tekertem éppen, amikor feltűnt, hogy bizony jobbra a tengert ködréteg takarja el: csupán ily magasan máris „felhők” fölötti kerekezés élményében lehetett részem. Az út részben sziklás, részben kék-türkiz öblös terepen tekergett; néha az autópálya viaduktjai dobták fel a tájat. Kifejezetten tetszett; filmeztem, fotóztam is eleget!
Almunecar után még tovább húztam az étkezés miatt szükségessé váló megállást, így viszont a végső 10-15 km-t már „saját zsíromon” tettem meg (így mondják). Salobrenába érkezve aztán beszabadultam egy boltba és vettem is finomságokat, ám sajnos finom ebéd után kiderült, hogy nem itt, hanem a tengerbe ömlő folyó túlsó részén, kb. 6 km kerekezésre lesz a tervezett kemping. Klassz kempingbe tértem be, mely mosdóhelyisége ráadásul emlékeztetett a tenerifei kempingére: jól esett visszagondolni !
Sátorállítás után délutánra helyi túrát terveztem az Almunecarból induló, 1002 m magas, BIG listás Mirador de la Cabra Montéshez; nem csak a lista, ám szépsége miatt is. Ebéd után 15:45 körül, már csupán kis úticsomaggal vágtam neki késő délutáni túrámnak. Direkt a parti sétányon indultam a központ felé és jól esett élvezni a pálmasort, a sós tengeri levegőt, hangulatot; a videóra hangsúlyozottan rá is mondtam: „-Ez az, nem kell mindig teljesítmény-hajhászni, rohanni! Élvezni kell a túrát!” Azt tettem.
Szűk órába telt, mire a megismert hullámzó úton visszaértem Almunecarba, onnan pedig – a tengerpartot elhagyva - végre következhetett egy komolyabb emelkedő. A vízpart közvetlen közelét elhagyva hamar megéreztem, hogy a meleg, kánikula mennyire üt; főként a kulacsaimban levő víz langyosságán. Nagyon hamar felmelegedett és langyosan már alig tudott szomjúságot oltani. Otivar település végén vettem kétszer harmad liter üdítőt, megtöltöttem kulacsaimat és jöhetett a forró hegyoldali panorámaút; a faluban 36 fokot mértem. A táj igen szép, sziklás és kissé vadregényes volt.

A Mirador Cabra Montéshez vezető kaptató Otivartól 13 km alatt bő 700 m-t – egy sík km-től eltekintve átlagosan 6-6,5% meredekséggel - emelkedve kapaszkodik fel 1002 m magas tetőpontjára. A bozótos, néhol kopár, elvétve fás hegyoldalban hajtva tekintetemmel kutattam, hol lesznek árnyas szakaszok; ezen az emelkedőn szerencsére néha adódott ilyen; bezzeg másnap….

Mivel a köhögésem nem múlt még el teljesen, időnként torkom nedvesen tartása miatt is ittam; rohamosan fogyott a kulacsokból a víz. Kb. 700 méter magasan egy fa árnyékában eszegetve száraz torkom köhögőrohamot indított be; tán 2 deci folyadékot is megittam, hogy elmúljon. Az utolsó 2 km-en már meredek sziklafal oldalában vezetett az út: bár párás volt a kilátás, halványan látszott a tenger is; igazán szép volt! 900 m magasan ugyan forrásvíznek örülhettem, ám az azt ellepő méhek, darazsak miatt kénytelen voltam továbbhajtani. Naplemente táján értem fel a tetőre, ahonnan már csak szürkületre tudtam visszagurulni Almunecarba, onnan pedig lámpa nélkül, de legalább világító mellényben és lábpereccel hazatekerni a kempingbe.
Míg fent 1002 méteren még 34 fokot mértem, leérve a tengerpartra, fél órával később már csak 26 Celsius fokot és a kempingnél is 25-öt.
Ebben a turistákkal gazdagabb helyen található kempingben már megéreztem a spanyol életstílus azon jellemzőjét, hogy bizony még 11-kor is a lakókocsik közt szaladgáltak a gyerekek, alváshoz készülődés helyett és bizony még éjfélkor is szólt a közelből hangosan a zene, így időbe került, mire el tudtam aludni.
BŐvebb szöveg itt:
http://www.gyorgyigabor.hu/20120811_Mirador_CabraM.html


2012.augusztus 12, vasárnap – 3. nap: Puerto Motril – Castell de Ferro – Rubite – Lujar nyereg – Haza del Lino (1280 m) – Polopos – Castell de Ferro – Puerto Motril = 107,9 km + 1968 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 386,7 km + 5057 m szintemelkedés

Kényelmes napra, környéki kerekezésre készültem a Sierra de Lujar hegyen; amely szépsége és panorámája az interneten közzétett fotósorozatnak (http://www.altimetrias.net/aspbk/verPerfilusu.asp?id=853 ) köszönhetően fogott meg, ráadásul e hegyről másnapi célom, a Pico Veletát (3394 m) is lehet látni.
Sierra de Lujar (1878 m) emelkedője a kempingtől kb 20 km-re fekvő Castell de Ferro üdülőközpontból indul és a bemelegítő km-k után, 7,7 km hosszan átlagban 8,9%-os a meredekség, benne többször 12-15% meredek szakaszokkal. A gerincet követően szintén hasonló nehéz szakasz vezet a csúcsra. Castell de Ferróig igazán vonzó, sziklás, türkiz öblös, hullámzó tengerparti szakasz vezetett; használtam is a fényképezőt, videókamerát. Elmúlt napi tapasztalatokból tanulva, ahhoz képest még jobban feltöltekeztem vízzel: kulacsaim friss megtöltése mellett további 1,5 liter vizet és még egy hűs sportitalt tettem táskámba. Mivel nem hajnalban indultam, a meredek szakasz kezdetére szinte már meg is langyult a víz, de egy ideig még iható volt. A 8-10%-os kilométerek éppen olyan hegyoldalban tekeregtek, amit merőlegesen ért a napsugár, nem mozgott a levegő és bizony 1,5 km-nként akadt egy-egy árnyékot adó fa. Tikkasztó volt, nem csoda, hogy emlékezetes maradt, amikor tán 4-5km után egy árnyas fánál egyszerűen csak berogytam alá és csak azért ültem le, hogy lehűljek. Néztem ki a fejemből: „-Ez kegyetlen!”


Rubite előtt igazán meglepett, amikor a nyereg fölött megláttam a Pico Veleta (3394 m) csúcsát, ráadásul a légmozgás is megélénkült; a településen hideg vizes csobogót, kutat találva pedig egyből még jobb kedvem lett. Csodás szerpentinúton értem a nyeregbe, amin a Puerto Camachoig (1125 m) tekerve többször is a Veletára nyíló igazán szép panorámában gyönyörködhettem, így nem is láttam értelmét a csúcsig feltekerni; inkább tartalékoltam a másnapi nagy menetre. Ami a Veletát illeti, üzentem neki: „Holnap találkozunk!”

Nyugisan tekertem még a gerincen, majd a Haza de Lino-tól - BIG (1280 m) szintén forró panorámaúton visszatértem a tengerpartra. Érdekes, hogy ilyen helyen a hőmérséklet változás nem olyan, mint a kontinens más részein, hogy lefelé melegszik a levegő; ugyanis a tengerpartra visszaérve ott enyhébb, elviselhetőbb az idő.
A kempingbe visszatérve nyugodt estét követően szerencsére hamarabb abbamaradt a zajongás, így sikerült éjfélkor nyugovóra térnem, amire szükség is volt, hiszen másnap napkelte tájékán, fél 8 – 8 körül terveztem útnak indulni a tengerpartról a 3394 m magas Pico Veletához.
BŐvebb szöveg és több fotó:
http://www.gyorgyigabor.hu/20120812_SierraLujar.html



2012.augusztus 13, hétfő – 4. nap: Puerto Motril – Durcal - Granada – Monachil – Sierra Nevada település – Pico Veleta aszfaltút vége fölött, útlezárás (3320 m) – vadkemping (kb. 1500 m) = 149,7 km + 3779 m szint (saját málhás szintrekord !)
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 536,4 km + 8836 m szintemelkedés

Eljött a nagy nap! Noha még sötétben keltem, készülődés közben már derengeni kezdett (az utcán még égtek a lámpák), majd a Nap első, lapos sugara közepette hajtottam ki a tengerpartra, hogy ott forgatott videóórészlettel kezdjem meg várva várt napomat. Az elmúlt délutáni erős szél sajnos ismét feltámadt, így már az első órában tisztába kerültem vele, hogy bizony ismét szükség lesz a komoly elszántságra, akaraterőre, hiszen már az emelkedő igazi kezdetéig, Granadáig való eljutásba, is komoly energiát kell belefektetnem. Egy szűk sziklaszoroson tomboló szélben keltem át. Nagyon megfogott egy duzzasztott tó, amely túloldalán, viadukton haladt el az autópálya, fölötte pedig a Sierra Nevada 3000 m feletti csúcsai törtek az ég felé. Nem sokkal később egy köztes dombgerincen megpillantott szélkerekek erősítették meg, hogy a környék szeles vidék lehet. 7-800 méterig emelkedve egy kis településen tartottam pihenőt, töltöttem meg hideg vízzel kulacsaimat, majd nem sokkal később alaposan be is vásároltam kenyérből.


11 óra után már kánikulában és ellenszélben róttam a kilométereket az enyhén hullámzó úton és nagyon vártam, hogy végre megpillantsam Granadát, melyre 13 óra körül sor is került. Az eltévedést nem tudtam megúszni (nem szeretek nagy városokban bringázni, mert el lehet ám kavarni!), de csak kb. 15 percem ment rá; Ľ 3-ra be is fejeztem ebédemet a meredek emelkedő kezdeténél épült Monachilban (805 m). Kulacsvizeim mellett másfél liter tartalék vízzel vágtam neki a 10%-os kilométereknek. Sierra Nevadára vezet másik főbb út is (a kettő 1450 m táján fut össze), de az forgalmasabb, ráadásul erről láttam a lenyűgöző fotósorozatot, ráadásul ebben bizony van röviden 15-17%-os meredekség; a másik egyenletesen 6-8%-os.
A 10-12%-os meredekség szakaszosan „jött” csak, így elviselhető volt; ráadásul a kaptató végig panorámaút. A nyereget néhány km hullámzás választotta el a Collado del Muerto (1492 m) hágótól, ahonnan már fenyők közt csatlakoztam be a Sierra Nevadára vezető, kiváló minőségű főbb útra. Hamarosan itt-ott épületekkel is találkoztam; egy benzinkútnál pedig kulacsaim újra megtöltöttem és vettem két sportszeletet is. Kb. 1700 méteren értem ki a fenyők közül; a felfelé vezető két útból én a jobb oldalit választottam, ami direktben vezetett a síközpont felé. Kb. 1900 méteren fordult be az út a völgybe, ahonnan már végig szemmel lehetett követni a Veletát: lábamban már több, mint 2200 m szintemelkedés és még 1500m állt előttem. Noha az idő sürgetett volna, szó sem lehetett róla, hogy kevesebbet fotózzak, filmezzek és végigrohanjak a csodás kaptatón. A síközpontban az út mentén hűs vizű csobogó is akadt, ám óvatosságból még így is vettem további 1-1,5 liter vizet egy boltban. Az aszfalt minősége a 2550m-es sorompót követően romlik le drasztikusan; azt követően időnként akár méteres lyukak is vannak benne, sőt, többször előfordul, hogy pár méter erejéig nincs is útburkolat. 2600 méter táján, naplementekor fentről érkező spanyol montisokkal futottam össze: örömmel üdvözöltük egymást. Nem meglepő mód csodálkoztak, hogy mivel fönt úgysem lehet aludni, miért hajtok még tovább málhás bringával. Ráadásul nemsokára sötétben. Hogy miért tekerek egészen a tengertől a Pico Veletára málhával ? Mert élvezem; csak az örömért – mondtam; persze emellett azért az is motivált, hogy e téren is pontot tegyek a „versengés” végére (amibe belekényszerültem), ha már 1-2-3 ember néhány éve konkurálni kezdett. De ha belegondolok, amúgy is motivált, hogy a Európa legnagyobb szintkülönbségű aszfaltos emelkedőjét is begyűjtsem - málhával.


A folytatásban közepes szélben, idővel már melegebb ruhába öltözve, végül dzsekiben hajtottam egyre feljebb, lámpámmal világítva az utat; nem is láttam, hol mennyire meredeken szakad le mellettem a hegyoldal. Kb. 3250 méteren elfogyott az aszfalt, ahol pedig – kb. 3300 méteren - nagy kövekkel zárták el az utat az autók elől, én is megálltam. Dacból sem mentem tovább; az a szituáció volt, amikor az ember megtehetné, de mégsem teszi. Ezzel akartam kifejezni, hogy nem ezen múlik! Európa legnagyobb szintkülönbségű aszfaltos emelkedőjét meghódítottam málhával; a köves földút az kevéssé túrakerékpárnak való, (ilyen útból sok van az Alpokban 2000m felett), ráadásul ez a hódítás csupán egy nap nagy teljesítménye; ennél sokkal nagyobb értéke van az Alpok és a Pireneusok, valamint a Kanári szigetek összes 2000m fölé vezető aszfaltos útjára való feltekerésnek. Odafentről a tengerpart így is látszott; szépen ki lehetett venni Motril és távolabbi települések, valamint Granada fényeit is.
236-odik alkalommal tekertem 2000 m és első alkalommal 3000 m fölé. Csatlakozó túratársammal, Tamással 2 nap múlva úgyis visszatértünk: gyönyörködést lehetővé tevő napsütésben.

Éjfél is elmúlt, mikor nekivágtam a lejtőnek: hátsó kerekem 2 törött küllője, valamint az éji sötét miatt, az utat lámpával világítva talán 50 percig is eltartott a Sierra Nevadáig való lejutás, onnan viszont legalább már 50 km/ó-ig megengedhettem bringámat. Hosszas hezitálás után az éjt végül a hullámzó kilométerekkel megközelíthető kemping helyett, egy főút melletti réten töltöttem, kb. 1450m magasan.
Hosszabb szöveg és több fotó: http://www.gyorgyigabor.hu/20120813_PicoVeleta.html

2012.augusztus 14, kedd – 5. nap: vadkemping – Granada - nézelődés = 56,94 km + 97 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 593,3 km + 8933 m szintemelkedés

A nap feladata bringaszerelő keresése volt, hogy lehetőleg helyben, rövid időn belül kicentírozza a hátsó kerekem. Nyugodtan legurultam Granadába, ahol internetcafébe ülve találtam kerékpárszerelő címeket, melyeken a turistahivatalban kapott térkép alapján rendre felkerestem. Oly régen bringáztam már külföldön augusztus 15-én, hogy el is feledtem, hogy az sok helyen ünnepnap; bizony emiatt 2 üzlet egész héten szabadságon volt, a harmadiknál 2 napra ott kellett volna hagynom a bringát, ám végül egy kis üzletnél sikerrel jártam: megegyeztünk, hogy csütörtökön reggel 10-re elviszem hozzá és egy órán belül készen is lesz. A délután már nyugodtan, bóklászással és jegyzeteléssel telt, 17 óra tájban pedig sikerrel találtuk meg egymást Tamással a megbeszélt helyen.

Fél órán át csak élményeinket meséltük, majd következhetett a kemping megkeresése. A délután során képeslapon látott csodás, Szent András panorámahelyre tekertünk – sétáltunk fel, ahonnan elképesztő panoráma nyílt az Alhambrára és a mögötte magasodó Pico Veletára, másnapi célpontunkra. A napot tengeri gyümölcsei levessel és hallal zártuk. A sátorban a meleg miatt a hálózsák fölött aludtam; magamra sem kellett húzni.
Több szöveg és kép:
http://www.gyorgyigabor.hu/20120814_Granada.html


2012.augusztus 15, szerda – 6. nap: Granada – Cenes de la Vega – Sierra Nevada - Pico Veleta (3394 m) – Granada = 112,07 km + 2951 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 705,4 km + 11884 m szintemelkedés

Noha Tamás pár éve délről – a földúton a bringákat jó néhány km-en át tolva már járt a Veletán, Granadából nekivágva ezúttal - így alakult - én voltam a tapasztalatokkal rendelkező túravezető. Bár egész napunk volt a túrára, 2700 m szintkülönbségű emelkedőre, igyekeztünk időben elindulni, ám a Granadát követő településen mégis célszerű volt máris kulacsainkban levő vizet frissre cserélni. Az alsó – 1450 m-ig számomra is – ismeretlen km-ek nem túl sok látnivalót nyújtottak; igazán szép 1700 métertől lett. Jópofa volt 2 nappal később újra visszatérni, emlékezni és újra gyönyörködni.
Érdekes volt, hogy Sierra Nevadáig nem volt komoly szél, ám a gerincre érve erős, néha viharos légmozgással kellett megbirkóznunk. Mennyire más volt délutáni fények közepette látni az utat, úthibákat! A tomboló szél következtében jópofa volt, ahogy egy hajtűkanyar elején Tamás már az ellenszéllel küzdött, míg én 50 méterrel mögötte még élveztem a hátszél támogatását. Igazán megkapó volt a tekergő szerpentinút és a „világ tetején” érzés, hiszen Észak felé – amerre láttunk – minden alattunk volt.
EZ EGY NAGYON CSODÁS PANORÁMAFOTÓ !
Előfordult olyan is, amikor az erős széllökés miatt Tamás meg is állt. 2900 méter táján meredek, kívül leszakadós hegyoldalon tekerve bizony visszagondoltam, hogy 2 nappal korábban éjjel, sötétben, kis lámpámmal világítva az utat tekertem ott. 3200 méter táján egy hajtűkanyarból

bukkant elő teljes szélességében a Földközi tenger partja, ráadásul a kanyarban egy hegyi kecskét is láttunk; annyira nem is volt ijedős! Tisztán látszott Motril, a Sierra de Lujar; mellette Castell de Ferro a tengerparton, illetve keletebbre az El Ejido környéki sík mezőgazdasági terület is. A 3250 m feletti köves szakaszon Tamás éppen bringáját tólta, én meg épp nem filmeztem, ám láttam, amikor egy tomboló széllökés az út belső oldalán felemelte a bringáját. Elképesztő volt!
A folytatásban már csak azt tudtam megörökíteni, ahogy Tamás küzd a bringájával.

ÚJABB CSODÁS PANORÁMAFOTÓ



A 3394m magas csúcs utolsó méterei sziklatömböt jelentettek, ott tekerni már nem lehetett. Az orkán erejű szél olyan erős volt, hogy a sziklák tetején nem is mertünk kiegyenesedni. Ami a kilátást illeti, gyakorlatilag valóban szinte minden alattunk volt. Tamás éles szemével még Gibraltárt és foltként Afrikát is látta. Odafönt egyébként 15 Celsius fokot mértem, 7-tel többet, mint 2 napja éjfél után.

A szél ellenére a lejtő nem volt vészes és veszélyes sem; kerekemre is tudtam eléggé vigyázni. Az este 19-20 órai időpont ellenére, illetve a magasság miatt bizony alul rövid bringanadrágban, illetve nem annyira beöltözve, mint 2 napja, egészen kb. 1500 méterig fáztunk; azután lett csak érezhetően melegebb. Éppen szürkületre értünk vissza Granadában, este pedig volt mire visszagondolnunk; elképesztő napunk volt. Mindketten osztottuk azt a véleményt, hogy ez a nap örök emlék marad és ezután már akárhogy is folytatódik a túra, még ha nem is lenne több nagy élmény, már ezért érdemes volt felkeresni Andalúziát.
Szöveg és SOK-SOK jó kép:
http://www.gyorgyigabor.hu/20120815_PicoVeleta.html

2012.augusztus 16, csütörtök – 7. nap: Granada – Cenes de la Vega – Quéntar – Guadix – La Calahorra = 80,15 km + 1134 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 785,55 km + 13018 m szintemelkedés

A komoly hegyi napot követően lazább következett, reggel a szerelőnél kezdve. Ezen kis csúszás ellenére én hittem benne, hogy este még átjuthatunk a Puerto Ragua (2000 m) hágón a Sierra Nevada déli oldalára, ám Tamás kevés reményt fűzött hozzá. Sikeres centírozást követően már kánikulában hagytuk el Granadát. Cenes de la Vega után keletnek fordulva nagyon ütött a tikkasztó hőség; ahol lehetett, szinte 10 km-enként cseréltük kulacsainkban a vizet és persze tartalék is volt táskáinkban. Enyhén bozótos, de száraz növényekkel borított hegyek közt hajtottunk és épp megjegyeztem, hogy de jól jönne egy oázis, amit követően nemsokára gyakran öntözött, üde zöld parkba értünk egy csodás, türkiz színű, vadregényes duzzasztott tó mellett. Ideális helyen elfogyasztott ebéd után néhány km-t még a tó mentén tekertünk, majd vadnyugatiasabb hegyek közt keltünk át az 1297 m magas Puerto de los Blancares hágón. A folytatásban következett vörös földbe vájt, akár 50 m mély vájaton történő áthaladás, majd mind inkább félsivatagias lett a táj. Guadixban 36 fokos forróság mellett fagyiztunk egyet, majd egy órányi tekeréssel La Calahorráig, a Puerto de Ragua hágóút kezdetéig bringáztunk, ahol sikerült is reggelivel együtt 25 EUR/fő/éj árért megfelelő szállást találnunk. A kis településen este körmenet adott szép élményt, majd alvás előtt néztünk még kicsit az elmúlt nap készült videófilmből.



2012.augusztus 17, péntek – 8. nap: La Calahorra – Puerto de la Ragua (2000 m) – Bayárcal – Fondon (kemping) – Ohanes – Abla – Escullar - Puerto Padilla (2036 / 2060 ??? m) – Abla – Ohanes – Fondon = 186,87 km + 3954 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 972,42 km + 16972 m szintemelkedés

Napkelte előtt ébresztettük magunkat, így 9 órakor már kerékpárnyeregben kezdhettük meg a bő 800 m szintemelkedésű emelkedőt. Nekem két nehéz és hosszú napom következett: e nap délelőttre terveztem a Ragua hágót (2000 m), majd estére a Puerto Padilla / Escúllar hágót (2036 - 2060 m), ami bizony jó kis kitérőt jelentett a tervezett kempingtől. Tetszetős, gyakran panorámás, kilátást engedő fenyőerdőben haladt a hágóút. Eleinte még la Calahorra várára, illetve a völgyi mezőgazdasági területre, valamint a homályosan látható szélkerekekre láthattunk le, később már a hágó és a Sierra Nevada felé gyönyörködhettünk.

Odafent kellemes időben, árnyas padoknál ebédeltünk, majd a lejtőn elindulva megtapasztaltuk, hogy a szél e napra sem múlt el: enyhe lejtő ellenére is tekerni kellett, 6-7%-os szakaszon pedig alig tudtunk gyorsulni. 1500m alá érve Kelet felé fordultunk és hamarosan tikkasztó forró levegő jellemezte, száraz növények kísérte kilométereken gurulhattunk Bayárcalig. A hegység déli oldalán nagyon párás volt a kilátás. Itt-ott nézelődéssel úgy elszaladt az idő, hogy a végén igencsak sietősre kellett fogni, hogy a szieszta előtt boltot találjunk, ahol alaposan bevásárolhatunk; nekem már kenyerem sem volt. Hűs vizet adó csobogó út mellett, fák árnyékában elviselhető volt a 36 fok, ilyen helyen uzsonnáztunk, majd rövid gurulást követően Fondonban állítottunk sátrat.
A délutáni túra során a félsivatagi, minimális növényzettel bíró hegyoldalon még együtt tekertünk Tamással a hegyoldali, fehérre meszelt házaival együtt bájos Ohanesig, ám onnan különváltak útjaink. A Tabernasi sivatag felé panorámás úton emelkedtem tovább a Santillana hágóig, ami a térképen jelzettnél bő 100 méterrel is magasabb volt; itt is vesztettem már időt.
Ablában vettem egy kis tartalék vizet, majd fél 7 óra tájban még mindig forróságban nekivágtam a Padilla hágó nem túl meredek, 5-6%-os emelkedőjének. Nem volt egy egetverő, csodásnak mondható emelkedő, noha végig kilátás nyílt a völgyre. A kezdeti kilométerek még szélkerekek közelében haladtak, kb. 1500m felett viszont az útminőség romlott le. Szerencsére szinte semmi forgalom nem járt a kaptatón, így kb. 1900 méteren, a fennsíkon csodás élményben lehetett részem, amikor a szürkületben kb. 1 percen át filmezhettem a békésen nézelődő, majd lassan elballagó, elkocogó őzeket. Ez legalább feldobott! A hágón EU-s pénzből felállítottak egy nagy táblát, azonban a hágó nevét és magasságát semmi sem mutatta. Szégyelljék magukat! Ez volt egyébként a 239. alkalom, hogy 2000 m fölé tekertem.

A lejtőn már sötétben kellett lámpával ereszkednem (elég volt a rövidujjú!), vacsora után Ablából pedig 23 óra után zenehallgatás nélkül voltam kénytelen nekivágni a Santillana hágó kb. órás emelkedőjének. Időnként nem volt egyszerű ébren tartani magam. Érdekes, volt, hogy az 1356 m magas tetőt követően éjfélkor sem kellett hosszú fölsőt vennem a lejtőre; meleg volt! A nap befejezése előtt hajnali 1 órakor még ért egy élmény: a kempingtől már nem jártam messze, amikor Beires településre érve ott hajnali 1 kor a templom előtt, hangos helyi koncertbe futottam bele: éjjel 1 órakor, 1 km távolságból is normál hangerővel hallatszott. Szerencsére nem nagyon zavartam meg Tamás álmát; hajnali Ľ 3 körül tértem nyugovóra. 187 km-es és 3954 m szintemelkedést tartalmazó napomat csupán 6 óra alvás követhette; és másnap is 150km-i, félig hegyes nap várt rám; igaz az már az utolsó nehéz napot jelentette Andalúziában.


2012.augusztus 18, szombat – 9. nap: Fondon – Canjáyar – Gador – Tabernas – Puerto de la Velefique – Tetica Bacares (2080 m) – Tabernas – Almeria / La Garoffa = 182,07 km + 2669 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 1154,49 km + 19641 m szintemelkedés

Noha egy igencsak nehéz napot követően nem aludhattam ki magam, mégsem voltam fáradt. Éreztem magamban energiát, hogy újabb 150-170 km-nél hosszabb napon feltekerjek a kevesek által ismert Tetica de Bacares 2080 m magas csúcsára.
Tabernas irányába a völgyi főúton, ám az elmúlt nap megismert meleg, kopár kaptatón kezdtük a napot, amit aztán tán 10 km-es lejtő követett. Meglepőmód enyhén fátyolfelhős volt az ég, így nem égetett a Nap, de azért nem fáztunk. Keletnek tartva szinte félóránként érezni lehetett, hogy közeledünk a tabernasi sivataghoz; érdekes volt a táj. A minimális bozótos növényzet előrejelezte, hogy a közeli tabernasi sivatagban, Tabernas mellett van a vadnyugati filmek gyakori forgatóhelye.

Elmúlt naphoz hasonlóan ismét igyekeznünk kellett megfelelő boltot találni, ám Gadorba érve meglepőmód alig akadt bolt, illetve korábban bezárt. A központi kis péküzletből elhoztuk a maradékot, ám azzal nem jutottunk volna messzire, esélyem sem lett volna a Tetica de Bacares csúcsára való feljutásra. Kis körülnézés, utcákon való tekerés során szerencsésen egy másik pékségre is leltem, ahol ráadásul folyékony angol nyelvtudással szolgáltak ki: Tamásra is gondolva be is vásároltam 4 baguettet.
Az étkezést Tamás kérésére még Tabernasig húztuk, ám mivel az én energiaraktáraim már kiürültek, lassabban, kedvetlenül követtem az autópálya menti szervízúton. Körülöttünk már kopár, köves félsivatagi táj uralkodott; akár csak a vadnyugaton jártunk volna.
Eléhezve érkeztem meg a stúdiókhoz, ahol persze a sivatagon át 2km távolságból lefilmeztem a vadnyugati épületeket a saloontól a malmon át a sheriff irodájáig és az indián sátrakig, ám aztán külön váltak útjaink; ő nézelődés és Almeria közeli nyugis estét választott, én viszont mindenképp fel akartam keresni a következő aszfaltos 2000 m fölé vezető utat. Tabernast elhagyva sikerült megfelelő rejtekhelyet találnom a csomagjaimnak, meg is jegyeztem, hogy hová rejtettem és már tekertem is könnyedén tovább a vadnyugati tájon Puerto Velefique (1860 m) és névadó faluja felé. Hiába hittem, hogy van elég vizem, kissé már kiszáradva érkeztem a faluba, nem csoda, hogy kulacstöltés mellett további 1,5 liter vizet vettem: a folytatásban ugyanis nem számítottam több vízvételi helyre.

A Velefique hágóút igazán szép vonalvezetésű, tekergős, szerpentines panorámaút; egyre föntebbről majd’ minden kanyarját belátni, ám sajnos a kilátás nem terjedt messzire, mert elég párás volt az idő. Meg kellett elégednem a kanyargó aszfaltcsík látványával. A Vuelta a’Espagna is járt erre pár éve, láttam is szurkolói felfestéseket az aszfalton, ám igazán meglepett, amikor kedvencem, minden idők legnagyobb spanyol kerekesének, ötszörös Tour de France győztesnek, Indurainnak a nevét is megláttam egy sziklára festve. A tetőtől néhány lankásabb km következett, majd a végső 3 km már ismét meredeken vezetett fel a Tetica Bacares TV, vagy rádióadónak helyül szolgáló 2080 m magas csúcsára. Sajnos naplemente táján értem fel, így már a táj is szürkébb volt, de azért láttam még a szomszédos Calar Alto csillagvizsgálót, amely felkeresését végülis kihagytam. Kérdezte is Tamás, hogy nem lesz-e hiányérzetem, ám őszintén mondtam és érzem ma is: a következő napok alapján belefért volna ez is, de nem láttam már értelmét - nem ezen múlik.... Ráadásul erről sok forrás van az interneten, hisz sokat jár oda a Vuelta; mindenki tud róla mindent, a Teticáról kevésbé.

Szerencsémre a tekergő szerpentinúton még éppen láttam annyit, hogy ne kelljen lámpát gyújtanom, így sokkal hamarabb visszaértem a síkságra. Hiába hittem, hogy jól megjegyeztem csomagelrejtésem helyét, végülis mégis 20 percbe került míg sikerült meglelnem: 3 km hosszan pásztáztam az út szélét, hátha meglátom a kis kőfal mögött a cuccokat Smile . Tabernastól a lankásan lejtő, ill. sík úton, lendületesen, lelkesen hajtva végülis 1 óra 40 perc tekeréssel később, ˝ 1-re megérkeztem az Almeriát követő ismét tengerparti kempingbe; ahol Tamást még ébren találtam  Hat nap múltán ismét visszatértünk a Földközi tenger partjára, egyúttal véget értek számomra a hosszú, kihívást még jelentő napok; a folytatásban már nyugis, együttes tekerés következett.

A túra folytatása már könnyed tengerparti tekerés, lubickolás volt....




Back to top Go down
View user profile http://www.gyorgyigabor.hu
Sponsored content




PostSubject: Re: 2012. évi túrabeszámolók   

Back to top Go down
 
2012. évi túrabeszámolók
View previous topic View next topic Back to top 
Page 4 of 4Go to page : Previous  1, 2, 3, 4
 Similar topics
-
» Worlds in Nice 2012
» World 2012 attributed to the city of Nice , Euros Sheffield
» Nik Stauskas - Mix Tape - Class of 2012
» 2012 Mustang Boss 302
» 2012 Cat Side x Side

Permissions in this forum:You cannot reply to topics in this forum
Challenge B.I.G - Forum :: In your language / Dans votre langue :: magyar-
Jump to: